Nemcsak a világ nagy hoteljeinek, a magyar szállodáknak is vannak emblematikus személyiségei. Weiner Kornél, a patinás Gellért Szálló főportása még a háború előtt sajátította el a vendéglátó szakma fortélyait. Sokszor találkoztam vele családja körében, munkájára Szelényi András, a Hotel egyik korábbi vezetője emlékezik. Agusztus végén, 1968-ban, bementem a Gellért Szálloda főbejáratán, hogy az előre megbeszélt időpontban találkozzam állásügyben a szálloda igazgatójával. A főportán egy barátságos úr üdvözölt, s pontosan el is igazított. Egy hét múlva már a szálloda frissen felvett dolgozójaként léphettem be az előcsarnok pultja mögé, ahol ugyanaz az úr – Weiner Kornél, az intézmény főportása – fogadott. Az első, meghatározó pozitív benyomás alapján megörültem, bemutatkoztunk egymásnak, és rögtön elkezdett foglalkozni velem. Volt bőven ideje, hiszen Prága augusztus 20-i megszállása után a vendégek – a szovjetek 1956-os budapesti bevonulásából okulva – mind hazautaztak. Mint Weiner úr megjegyezte, a turizmus a béke iparága, ahol nincs nyugalom, ott turista sincs. Ezt követően mentorom rendkívül alaposan és szemléletesen előadta a Gellért Szállodában uralkodó szokásokat, mi hol van, ki hol dolgozik, és ami a legfontosabb, hogyan kell a vendégekkel viselkedni. Megjegyezte, hogy elég, ha őt megfigyelem, mert neki minden a vérében van. Kezdetben, majd évekig dolgoztam vele egy műszakban, számomra példaképpé vált. Kornél bácsi – a közvetlen kollégák így hívták – később nyugdíjba ment és mások vették át a munkáját. Visszaemlékezve, a fiatalabb kollégák is mindig nagy tisztelettel és elismeréssel beszéltek róla: akitől a tisztességet, a pontos elszámolást lehetett megtanulni. Jómagam még ennél is többet sajátítottam el tőle, hiszen a vendégekkel nagyon jól tudott bánni, és több nyelven beszélt.Mindenkihez volt egy kedves szava, ezért szerették és kifejezetten keresték a vendégek. Akkoriban számos magyar – aki az előző évtizedek zivataros történelmi helyzetei miatt távozott Nyugatra – látogatott haza, és természetesen a Gellértben szállt meg. Távolba szakadt honfitársaink régi ismerősként üdvözöltékWeiner urat, aki igencsak példát mutatott a vendégfogadásban: akit csak tudott, nevén szólított, s ezzel megnyerte az érkezők bizalmát. Pedig nem volt könnyű élete: a háború és az azt követő évek komoly hányattatást jelentettek számára, de ő szívósan leleményesen mindent kibírt: „Egy kanállal és egy zsebkéssel sok mindent túl lehet élni” – mesélte. Vallásos volt, még akkor is, amikor a szocialista rendszer kifejezetten hátrányos helyzetbe hozta a hívő embereket. Szolgálatban sosem beszélt a lelki dolgokról. A pulton belül viszont olyan aranyigazságokat tanultam tőle, mint például: a vendéggel sohasem szabad vitatkozni, nem szabad, hogy vesztesnek érezze magát, mert akkor megbántódik, és a rossz élményét sokaknak elmesélheti. Kedves jelenetnek lehettem tanúja több alkalommal, mikor Weiner úr régi vendégei kislányáról érdeklődtek. Nem tétovázott, azonnal a zsebébe nyúlt, hiszen ’véletlenül’ volt egy fényképe Marikáról. Nyugdíjaséveiről keveset tudok, de 98 éves koráig élt nagy szeretetben, a családjában. Kiváló ember volt, Isten nyugosztalja!

Csermák Zoltán