borús égbolt
Girbegurba fecsegések 71.
Csak számok vagy világunk tükörképei is egyben? „Hány farkas él ma Németországban, a Grimm testvérek, Piroska és a farkas országában? – teszi fel a kérdést Yuval Noah Harari Homo deus: a holnap rövid története című könyvében (Budapest, 2017). – Száznál is kevesebb… Ugyanakkor Németországban ötmillió kutya él. Az egész világon összesen úgy 200 ezer vadon élő farkas lehet még, de több mint 400 millió kutya; 40 ezer oroszlán és 600 millió házi macska; 900 ezer kaff erbivaly és másfél milliárd háziasított szarvasmarha… 1970 óta a vadállat-populáció minden környezettudatosság dacára megfeleződött… Jelenleg a világ nagytestű, néhány kilogrammnál nagyobb tömegű állatainak több mint kilencven százaléka ember vagy háziállat… Ha a National Geographic csatornát, egy Disney-fi lmet vagy egy mesekönyvet nézünk, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a Földet leginkább oroszlánok, farkasok és tigrisek népesítik be, amik egyenrangúak velünk, emberekkel. Szimba az oroszlánkirály az erdő összes állatának az uralkodója; Piroska igyekszik elkerülni a farkast; a kis Maugli pedig bátran kiáll Sir Kán, a tigris ellen. A valóság azonban kicsit másként fest. Tévéműsoraink, könyveink, fantáziáink és rémálmaink még hemzsegnek tőlük, de valójában az oroszlánok, tigrisek és farkasok eltűnőben vannak a bolygóról. A világot leginkább emberek és háziállataik népesítik be.” Kedves Olvasóm! A mai ember számára érzelmileg már nincsenek „rokoni” kapcsolatok az állatok világával (gondolok itt például az eredetmondák ősanyáira és totemállataira), leszámítva persze az eltökélt rajongókat. Ők azok, akik idegennek érzik magukat az emberi társadalom kényszerítő szabályai közepette, és miközben az embertársaktól elszenvedett sebeiket nyalogatják, vágynak egy ősi, romlatlan, őszinte életminőségre, amit az állatvilágban vélnek megtalálni. Szerencsére többségük megreked az „első” lépésnél: amikor valaki azt mondja, hogy egyetlen barátja van, és ez a lova, kutyája vagy a macskája, nem feltétlenül az állatszeretetéről beszél, hanem fájdalmas őszinteséggel éppen az egyedüllétbe rögzült magányáról ad hírt. Nem a barát létét kifogásolom, hanem azt, hogy ő az egyetlen. Mondják, madarat tolláról, embert barátjáról ismerjük meg. Mai világunkban nagy általánosságban eltűnt (vagy csak fi lmekben, mesékben él tovább) az ókori civilizációk csodálata az állatok iránt, hiszen nemegyszer ellesték és utánozni próbálták hihetetlen életerejüket a legmostohább körülmények között is. Azt mondják például, a sakál azért lett Egyiptomban a halál és az alvilág ura, mert képes volt megélni és sokasodni a sivatag peremén, ott, ahol az ember elpusztult. Nem minden ember pusztult el! Bonyolult és nehezen felfejthető viszonyok. Várkonyi Nándor a Sziriat oszlopai című művében (1972) állatemberekről beszél, akiknek ábrázolása, leírása a barlangrajzoktól a modern korokig bizonyíthatóan fennmaradt, furcsa teremtmények, keveréklények, törpék, akiket, miután saját természetes életterükben megfogyatkoztak, rejtett helyeken, egyféle állatkertben tartottak életben, aztán ajándékba adtak, rabszolgapiacon árultak. Várkonyi idézi Hérodotosz följegyzéseit: „E törpe faj neve baziati, üreglakók, az egyiptomiak vadásszák őket, kocsin és lovon vadásznak rájuk, mert ezek a barlangi törpék páratlanul gyors futók, leggyorsabbak a világon. Beszédük úgy hangzik, mint a denevérek surrogása.” Várkonyi magyarázata szerint: „A baziatik, úgy látszik, Líbia őslakói közé tartoztak; hogy a mai közép-afrikai pigmeusok rokonaik vagy származékaik-e, nem tudható. De sorsuk ugyanaz, egy angolai német gyarmatosító, Carl Angebauer leírja, hogyan vadásszák őket lovon ma is.” Angebauer (1882–1952) Ovambo 15 év Délnyugat- Afrikában című könyve (1931) az utazási irodalom klasszikusa, adatait megbízhatónak tartják. A pigmeusok a Föld legkisebb termetű népcsoportját alkotják, átlagos testmagasságuk 142 cm, egyes becslések szerint napjainkban legtöbb hatszázezer pigmeus él a kongói esőerdők peremén, de vannak, akik létszámukat csupán nyolcvanezerre teszik. Szám és tükörkép! Az előítéletek évszázadokon keresztül a majmokkal rokonították őket. Egy Astell nevű tudós 1674-ben a kávéfogyasztást elítélő könyvében így ijesztgette az olvasóját: „A kávé oly terméketlenné teszi a férfi akat, mint a sivatagok, ahonnan azt a boldogtalan bogyót hozzák, olyannyira, hogy nagyszerű őseink leszármazottai majmok, pigmeusok sorává fognak csökevényesedni.” Jellemző, hogy évszázadok múltán még a művelt Angebauer is, hiába élt 15 évig Afrikában, elcsodálkozik, amikor a rabul ejtett és bántalmazott pigmeust beszélni hallja: „Érthetetlen élmény, rejtély. A vézna alak megrázkódott… állát előrelökve, farkasszemet nézett velünk. Aztán kitört. Magas éles hangon, vadul, mind gyorsabban üvöltötte felénk szóáradatát.” Kedves Olvasóm! A felsőbbrendűség hite nemegyszer eltakarja a valóságot. Az emberi nyelvet sem értjük, hogyan hihetjük, hogy értjük az „állatit”?
Kozma Mária
_web.JPG)
