A hold tovább kergette csillagnyáját. A tündöklő égi tisztások messzi hűvöse hívogat. Bárcsak szárnyam nőne, hogy fellebegjek a végtelenbe, mert idelenn a virágok is vörösre sírták szemüket. Hinni és bízni illenék, de csak az összeaszott rögök napszúrásos fogvacogása hallik a krumplisorok alján. A földműves poros cipőjét fürkészi, sóhajok patakzanak kétségbeeséstől elkékült ajkáról, mikor a rettegés kiűzi sárguló vetéseire. Meddig szenvedjük ragaszkodásodat, Uram? Kebledre ölelsz minket, de ez a szorítás fáj! Nézz ránk: elsenyvedünk. Csak a dudva nő köztünk nagyra, mert eléri hosszú gyökér-csápjaival a földanya éltető nedveit. Tegnap eltévedt bárányfelhők ígértek hűs vizet. De szél támadt, elkergette a kóbor népet, s mi földre borulva féltük nyilait bősz haragodnak. Uram, fordítsd arcod szegény mezőinkre! Tán neked is fájna, ha napnyugovásig puszta maradna, hol most még zsenge füvecskék kúsznak a rögre, felékesítve a szürke vidéket. Adj esőt, hogy kinyújthassuk meggörnyedt hátunk, megfürdessük porlepte arcunk. Uram, tudd: reszketünk szeszélyeidtől, de az irántad való szeretetet már kiégette belőlünk a reménytelenség. A mezőt öleljük egyre lassabban növő gyökereinkkel, sarjadékainknak könyörgünk oltalomért. Úgy pusztulunk el, mint a gladiátorok...