erős felhőzet
szórványos felhőzet
Filmszerűen ábrázolni?
Mostanában gyakran megfordul a fejemben, hogy valahogy másképp kellene írni. Nem jó az a fajta módszer, amelyet megszoktam. Mert közben változtak az igények. Mintha. Az emberek sietnek. Vagy tudja a fene, hogy mit tesznek. Az az érzésem, hogy az egymással összekapcsolt rendszerek mentén működő világban éppen a valóság az, amely menet közben valahová eltűnik, helyette pedig létrejön egy olyan művi valami, izé, amelyet készülékeink, a rendszer erőltet ránk.
Gyakran megesik velem, hogy tájékozódni szeretnék, s mi mást használnék erre, mint a világhálót. Addig-addig piszkálom a netet, mígnem az érintett tematikák mentén eljutok valahová. Nem oda, ahová szeretnék. Nem azt találom, amire szükségem van, hanem valami mást. Óvatos vagyok ugyan, de nem eléggé „művelt” bizonyos szempontból, mert olyan csapdákba esek bele, amelyek létezéséről nem is tudtam. Nyilvánvaló, hogy ezek a jó kelepcék, mert hatásosak. „Valamik”, „valakik” elérik azt, hogy másfelé tereljenek, és megfosztanak a szabadságom egy-egy szeletétől, s kapok helyette mást. Olyant, amire talán nincsen szükségem, de úgy „gondolják” valahol, hogy nekem az kell. Munka közben is megváltozhat a mentalitásom. A rendszer lecsupaszít, olyan „ormókat”, „kidudorodásokat” csiszol le rólam, amelyekről úgy tudtam, hogy azok „motívumok”. Így szép lassan egy nem tudatosan vállalt helyzetben idomulok, változom és leszek olyanná. Mássá, egyszerűbbé, manipulálttá, amilyenné a „rendszer” alapkövetelményei mentén válnom kell. Mert így trendi.
Azt is elolvasom – valami egyéb helyett, nyilván –, hogy a Mesterséges Intelligencia Koalíció (MIK) ennyi meg annyi tagszervezettel rendelkezik, és jelentős erőt képvisel a mesterséges intelligencia – sok helyen nagybetűvel írják, mint a tulajdonneveket, legyen, adjuk meg ezek szerint őkelmének, ami jár, akkor legyen MI a rövidítése – elterjedésének támogatásában, s hogy mennyire növekszik. Hogy MIK vannak! Gőzöm sem volt erről. Aztán tudósítanak, hogy 2025-ig újabb ötven százalékkal bővülhet. Hogy olyan szegmensei vannak, amelyekről nem értesültünk, de használjuk nap mint nap. Egyik nagy távközlési szolgáltató csúcsmenedzsere mondta a minap, hogy „a szolgáltatási portfólió bővül majd és a konvergens szolgáltatások teljes spektrumát lefedi, beleértve a mobil, vezetékes szélessávú és televíziós szolgáltatásokat is, olyan know-how egyesül, ami kivételes lehetőségeket tartogat. Ez és az MI az 5G rendszereken belül határozzák meg a közeljövőnket”, – jelezve finoman, hogy szép lassan megvesszük azt a robotot, amely irányít. Újabb pénz- és időkidobásra sarkall, mintha másképp nem lehetne… Megveszem és hizlalom magamnak az ellenséget. Mert az a trendi, ha olyan vagyok magam is, mint más, és kis anyagi ráfordítással megadom a lehetőséget arra, hogy a farkas felzabáljon. Mert elég egy szűk rés, ha betette ide a lábát. És nekem annyi. Olyan a jelen, mint egy horrorfilm. És a végkifejlete általában soha nem katartikus. Nincsen jó megoldás, nincsen szabadulás. Csak kelepce-lét van. Mert olyan a műfaj. Viszont abban lehet lenni, létezni tovább. Sőt. Mindaddig, amíg kliens maradok és fizetem a részem.
Azért kellene filmszerűen írni, mert a népek már úgy gondolkodnak. Snittekben. Filmkockákban. Olyan klisék vannak, amelyek másképp mozgatják a fantáziát, mint a betű, amely szülte a fantáziát, megteremtette, és odabent, a tudatban alakult történetté az információhalmaz. Manapság készen kapjuk a modulokat. Azok szépen összeállnak. Valamivé. Gondolatmenten. A filmek ezért általában műviek mind, és művi viselkedésmintákat sugallnak. Tiszta nejlon az egész. Inkubáció. Gépek általi valóság-szülés. Ez az! Ha a magunk kliséi kicsit másak, ha eredetibbek, ha igazán életből gyökereznek, akkor esetleg. Célt érhetünk. Úgy hatunk a valóságra mások által, hogy ne tűnjön át a virtualitásba. Hanem járjon a földön. Mert itt vagyunk itthon, ebben a földi világban. És legnagyobb kincsünk lehetne mindaz, ami valós.
Simó Márton
-min.jpg)
