Napokon belül múlt idő lesz, felejtőssé válik az érettségi vizsgák drukkja. Az egyetemisták is túlesnek az államvizsgán és védésen, a legutolsó diplomaszerzési nagy megmérettetésen. Kiürülnek az iskolapadok, sokak számára lezárul a tizenkét, más esetben tizenöt-tizenhét esztendővel ezelőtt kezdődött folyamat. Sikeres vizsga, jól sikerült védés, kézbe vett diploma – nagyjából ez most az alapelvárás, aminek teljesítése esetén fellélegezve, megkönnyebbülve pipálhatja ki a maga részéről a feladatsor elvégzését diák is, tanár is, szülő is. De hátradőlni ezt követően sincs idő: szinte azonnal indul valami új, valami még nehezebb, valami még hosszabb, még összetettebb. Kezdődhet a munkahelykeresés és a karrierépítés, a családalapítás, a felnőtté válás és az embernek maradás fárasztó, kimerítő, ellentmondásos hivatásának gyakorlása, vállalása. Feladatok sokasága, lépések hosszú-hosszú sora, melynek következő megállója, pihenője beláthatatlan messzeségben, a most indulók számára talán valahol a hetven-hetvenkét éves nyugdíjkorhatárnál lesz. Nagybetűs, ami most szépnek és reménytelinek, később a szakavatottabbak gürcölősnek, kínlódósnak, rongyosnak is becéznek. Jelzők, melyek szerencsére nem szerepelnek indulásból azon tízezrek szótárában, akik most hagyják el a gimnáziumokat, egyetemeket, a romániai közép- és felsőoktatási rendszert. Vagy mégis sejtenek valamit? Gyanúsan sokan esnek első perctől komolyan gondolkodóba, hogy a munkaerőpiacra kikerülő friss végzősként csak az iskolapadot hagyják-e maguk mögött, vagy egyből az országot is. Utóbbi döntés egyre gyakoribb, egyre többször beteljesedő forgatókönyv. Környezetében mindenki láthatja, tapasztalhatja: fiataljaink egyre nagyobb hányada próbál külföldön munkát keresni. Több pénzt az elinduláshoz, több esélyt, jobb, könnyebb feltételeket a boldoguláshoz, ahhoz az élethez, amelyet magukban megálmodtak, elterveztek. Akkor is, ha a frissen szerzett érettségi vagy egyetemi diploma birtokában Angliában mosogatni, Németországban raklapot cipelni, Spanyolországban napszámosként gyümölcsöt szedni kell. Akkor is, ha idegenben leárazott, a boltok zárásakor vásárolt kenyéren és párizsin tengődnek. Akkor is, ha az itthoni 8–9 óra helyett a vendégmunkások napi 10–12 órás robotját kell vállalniuk, akkor is, ha a Romániában kezdőknek kínált 800–1200 lejes nettó bér helyett – munka és szerencse függvényében – a havi 1000 fontért, 1100 euróért kell szolgaként dolgozniuk. Megéri? A válasz – a több millió külföldön dolgozó romániai tette és példája alapján – sajnos: igen. Igen, de meddig? Amíg nem teljesülnek a hazatéréshez a kitűzött célok, feltételek? Amíg össze nem gyűl a lakásra és autóra való? Amíg nem lesz elég tőke, tudás és tapasztalat a saját vállalkozás elindításához? Kérdések, amelyekre csak azok tudják a valódi válaszokat, akit nincsenek itt, hogy megválaszolhassák. Válaszok, amelyekből nem derül ki, csak sejteni lehet, mit, meddig és milyen áron hajlandó vállalni ma, az itthoni és a külföldi munka között mérlegelve a hazai oktatási rendszerből kikerült fiatal. Válaszok, amelyeket jó lenne nemcsak sejteni, hanem pontosan tudni is. Mert ezek ismeretében azt is tudni lehetne, mi kell a fiatalok itthon maradásához. Azt is jobban meg lehet érteni, mit érnek a különböző helyi civil és önkormányzati kezdeményezések, az elhelyezkedési, karrier- és szaktanácsadások, a fiatal családoknak ingyen osztogatott, építkezésre alkalmas telkek, vagy a kormányzati intézkedések közül az első lakás, első autó, vagy első munkahely-programok, azaz a friss diplomásokat alkalmazó cégeknek nyújtott állami támogatások. Miért hiányzik a kiszámíthatóság, a fiatalok számára itthoni, konkrét példák és modellek formájában felmutatható perspektíva? Egyszer már ezekre is válaszolni kellene: de őszintén, nem hazudva… Domján Levente