– Megjött az ellenszer Zilahról, jókomám! Minden egyes víruskára megiszunk egy kupicával, értetted-e!?

  Pista bá’, s a vén Móric, ifjabb korukban Pistike és Móricka, mit sem sejtve ültek a kocsmában, amikor megtudták, hogy Kínában kitört valami járvány. Térdig ért a szakálluk. Állítólag minden viccnek előbb-utóbb szakálla nő. Ők ketten pedig nem tegnap kezdték a vicchős szakmát. Eleinte csak legyintettek az egészre. – Messze van ide Kína – morogta a bajsza alatt Pista bá’ –, és a csaposhoz fordult. – Fertőtlenítsünk! Olyan Moldova György-féle koktélt hozzál, Hunor! – Úgy érti, ferencvárosi koktélt? – Úgy hát! Egy rész rum és két rész rum, de jól összerázva, a szerző és H. Kovács Géza tiszteletére. A vén Móric megunta, hogy neki állandóan rendelésre viccesnek kell lennie, és ráadásul a nép elvárja, hogy lehetőleg pikáns, de legalább jó nagy bődületes marhaságokat mondjon. Ezért most tüntetően egy szót sem szólt. Csak a kezével intett, hogy ő is ugyanazt kéri, mint a komája. Mert ezek ketten időközben lekomásodtak. Csak gondosan titokban tartották, nehogy megneszelje a bulvársajtó. Alig néhány nap múlva minden idők két legnépszerűbb vicchőse lógó orral ült kedvenc vendéglátóipari egységükben. – Te, ennek fele sem tréfa! – jegyezte meg a híradó után Pista bá’. – Nekem most jött haza Olaszországból az egyik román ismerősöm. Ő is azt mondta, hogy: vastagodik a vicc (se îngroașă gluma) – bólogatott a vén Móric. Mindenfélét összevissza olvastak az interneten. Okosabbak nem lettek tőle, de megegyeztek abban, hogy mindketten megborotválkoznak. Rájuk többé nem mondja senki, hogy úgy néznek ki, mint két szakállas vicc! Úgy is cselekedtek. Nem telt el egy hét, amikor a szolgálatos rendőr a kocsma előtti padon találta a két öreget. Teljesen maguk alatt voltak. Bezárt a kocsma, ezt az új fejleményt szemmel láthatóan nehezen tudták megemészteni. Annyira sokkolta őket a tényállás, hogy ismét fiatalkori beceneveiken szólították egymást. Azaz Pistikének és Mórickának. Teljesen kiestek az időből, mint Billy Pilgrim Az ötös számú vágóhíd című Kurt Vonnegut-regényben. – Pistike, drága komám, én ezt nem tudom elhinni – bámult maga elé üveges szemekkel Móricka. – Én se. Mihez kezdünk most? – Menjenek haza! Nem hallották, hogy szükségállapot van? Kijárási korlátozást rendeltek el – szólt közbe az időközben megérkezett rendőr. – Tudjuk mi azt, biztos úr! De nem látja? Ez itt mögöttünk a kocsma, mi itt is otthon vagyunk – vágták rá kórusban. A rend derék őrét összezavarta ez a bonyolult érvelés. A fejét vakarta, majd megszólalt: – Jól van. Elhiszem maguknak. Maradhatnak – mondta egykedvűen és odébbállt. Móricka felsóhajtott: – Ezt megúsztuk! A két öreg érezte, hogy most már a sápítozás kevés lesz, a pánikba eséstől meg nem lesz otthon több innivalójuk. Ezért összedugták a fejüket, és alaposan átbeszélték a megoldásra váró problémát. Az világos volt számukra, hogy kocsmába már nem mehetnek. Abban is gyorsan megegyeztek, hogy bármilyen megoldást is találnak, az asszonyoknak otthon nem kellene tudni. Pistike feje fölött hirtelen meggyúlt a villanykörte. Persze, mert éppen az egyik utcalámpa alatt állt, és időközben besötétedett. Az csupán véletlen egybeesés, hogy pont ebben a pillanatban jutott eszébe a mentő ötlet. – Heuréka! – kiáltotta el magát hangosan. – Ne ordibálj már ilyen hangosan, megsüketülök! – szólt rá Móricka. – Mit mondtál, milyen Réka? – Nem lehetsz ennyire műveletlen, Móricka! A heuréka azt jelenti, hogy megvan, megtaláltam. – Micsodát? – A megoldást! – Kíváncsian hallgatom – adta meg magát Móricka, mert már elege lett mindenből. – Na ide figyelj, azt mondják az okosok, hogy az alkoholos fertőtlenítés megöli a koronavírust. – Ez igaz, de ez a különböző felületekre, bútorra, kilincsre és ilyesmire érvényes – akadékoskodott Móricka. – Na és? A mi belünk felületét talán nem kell fertőtleníteni? Él nekem egy nagybátyám Zilahon, van ott neki egy szép nagy gyümölcsöskertje tele szilvafával... Érted már? – Nem. – Mert hülye vagy, azé’! A szilvából ott fájintos fertőtlenítőt gyártanak. Jut eszembe, hogy elővigyázatosságból rendeltem is belőle a drága rokontól. Futárszolgálattal már el is küldte. – Te, az a kocsi, ami most állt meg a kerítésed mellett, nem az? – De! – válaszolta Pistike. A két öreg boldogan rohant a kezében igen rokonszenves korsót tartó futárhoz.

Groteszk Aladár