[caption id="attachment_61539" align="alignright" width="375"] Fotó: Domján Levente[/caption] ÉVEK Minden évem szökőév volt minden esztendőm megszökött mi maradt belőlem kérdem ünnepek s köznapok között pezsgő pukkant szilveszterkor foszló kalács az asztalon négy évszak tizenkét hónap új naptár simult a falon egy havazás lepedője leplezte le az érkezőt és a tél az elmúlt évre ráterített egy szemfedőt reméltük jobb lesz majd az új mint a régi mely elszelelt s egy távoli korszakunk mely bablevesen felnevelt eltelt karácsony eltelt húsvét születéstől feltámadásig gyertyát gyújtottunk a reménynek s hittük lesz még megváltás itt minden évem szökőév volt minden esztendőm elszökött s lelépek egyszer én is majd gyanús körülmények között havazás leszek hóvihar kegyetlen télnek derekán s betemetem azt az ösvényt melyen a lelkem hazajár –   VIDÉKEK Sz. T.-nek Vannak vidékek legvégül ahol a szekér megtérül vannak vidékek itten ahonnan elment az Isten vannak vidékek zengeni róluk szózatot – isteni távolról ki lehet festeni s nincs amit ottan kezdeni aki ott él mert ott maradt elidőz még a Nap alatt s várja legyen kimenője a faluvégi temetőbe aki ott él nem érdekli a költészet sem a próza időnként megjön a stáb és riportot forgat róla vannak vidékek ahol a táj embertelenül elhagyott már vannak vidékek legkívül honnan az ember menekül ahol a végek véget érnek elnémul ott a dal az ének – minek a széle leszakad ép a közepe sem marad   LEVÉL Tudom, néha felidézed a távolból a szülőföldet. Albumot lapozol, sóhajtsz, s nézegeted a fényképeket. Könnyebb emlékezni ott a múltra, mint itthon élni a jelent! Ne fájjon az, hogy nem vagy itt! Oda téged senki sem vitt, s vissza senki sem kényszerít. Üdvözletünket küldjük éppen… Hogy ki a nyertes, ki a vesztes, talán tudja azt az Isten… Biztos, jobban élsz mint itthon, mert jobb ott az életszínvonal. Ott, ahol már megvénültél, ne legyél magaddal haragban… Ma honvágyat emlegetni? Érzelgősség, romantika… (Időnként még hazahallszik: Ó, te szépséges Hargita…) Bárki bárhonnan hazaszkájpol. Repülőn röpköd, nagyon bátor. A bőrödben vagy, lehetsz bárhol. Ma mindenünnen hazalátszol...   IDŐK Az álom ha majd megvalósul emlékezéssé visszavedlik múlt lesz a jövőből idővel a jelen éppcsak megmelegszik itt maga a lét félelmetes ahogyan zajlik majd véget ér nem kéne rágondolni soha s akkor szép lenne itt a tél önfeledten kéne élni születés és halál között boldognak lenni semmi több az kéne itt mindenekfölött minden felmenőnk csalódott megviselte őket az életút göröngyöt dobtunk sírjaikra és nyitva feledtük a kaput pedig mondták mondogatták ki hátul jön majd beteszi – széttárva áll szél cibálja a kaput s a rozsda megeszi   VALLOMÁS Ha nem volt ünnepem nem ünnepeltem de minden hétköznapot megtartottam soromra várva nem követelőztem hagyjanak békében azt akartam félreálltam ha rángattak cibáltak ha hamis eszméket prédikáltak nem vitattam el mások jogát nem cáfoltam meg más igazát a kezemért mindig kezeskedtem sűrűn tapsolni nem szerettem ha elfáradtam megpihentem ha elálmosodtam elhevertem ha altattak ébren maradtam ha rossz álmot láttam felriadtam magam akartam lenni-maradni nem volt könnyű be kell vallani a feladatom holnap is megoldom viszem a keresztem – ez a dolgom   KISZÁLLÁS Sarány Istvánnak Nem viszem többé vásárra a bőröm. Miért kínáljam? Nem kell senkinek… Tülekedni pultok között? Ideg kell oda, csak vesződöm, csak gyötrődöm. Mindenki magának seper itt, senkit nem érdekel másik, csak önmaga. A vadász lesekszik itt nagyvadra, s ha lelőtte, elpakol, és lelépik… Itt időt tölteni, barátom, kár. Aki ezt teszi, csökönyös szamár. Más standjánál sürög-forog a sok sznob… Az ember, lám, az orrán túl nem lát, – jobb lett volna otthon maradni hát. Balfácán vagyok, állok, mint egy oszlop…   TORZÓK Lódenkabáttá vált a bőrük viselik nem tudják levetni sétálnak le s fel a téren elfelejtettek nevetni mennyit tapsoltak itt Istenem éltették torkukszakadtából és mosolyogva visszaintett nekik a hőn szeretett kondukátor egy torz világ torzóiként maradtak itt ők kit érdekel van aki közülük magában még indulókat énekel másik matatja telefonját mért nem szól talán lemerült uram mondja a szomszédjának elvették ezek a térerőt meglátjátok pusmogják magukban visszatér ide Kun Béla s állni fog még a Sztálin-szobor mert megmaradt a két csizma visszatér Kádár elvtárs ide és visszatér minden káderes elvtársak hol az akasztófa és hová dugták el a derest lódenkabáttá vált a bőrük viselik nem tudják levetni – embertelen kor volt elvtársak el kellene már feledni   RONGYOS Rongyosok voltunk s foltosok nem divatból nyomorúságból nézem az ifjakat hát igen rongyosak ők is a javából csak nézek nézek ámulok senkinek sem osztom az észt de időnként még felkeresem rendelőjében a szemészt mindig volt hóbort hülyeség látja Isten és te is látod – bámulom én is csodálkozva e fényűző rongyos világot   TEMETÉSEN A hagyatékod egy bőrönd a koporsódon döng a föld vár reád az örök vakság jó hogy a szemed lefogták igazolni már nem tudod magad nincs dokumentumod ne legyen a gödör tátva hét törpe a földet hányja ha elmondták már a misét mondjatok istenfizessét aki itt ásott s lapátolt adjatok neki kalácsot itt hamar végére járnak az örökkévalóságnak   LÓCI Hogy Lócinak hívjuk a macskánk bocsássa meg Szabó Lőrinc fókabarna balinéz egy princ ki belakja nálunk a lakást napközben mindig csak hever s eszembe jut József Attila nem fogott sem kint sem bent egeret soha Lócika beteg is volt és a nevére a doktor kiállított egy vényt hát ne veszítsék el a reményt mondta és beírt a füzetkébe macskánál egy év hatot jelent s mivelhogy ő a legidősebb következésképp ő a bölcsebb mert betöltötte már a hetvenet pici volt amikor megszületett kezdetben kandúr volt de herélt lett belőle mert ilyen a trend mindig is sajnáltam szegényt szívesen mászott volna a fára ó s lehettem volna én is fáraó de ezt nincs mit firtatni itten mivel így akarta az Isten –