borús égbolt
Fenékig tejfel
Fejpénzzé alakult a tejpénz a székelykeresztúri tejfeldolgozónak szállító termelők tudatában. Hogy a hat hónapra visszamenőleg szóló mínusz 20 banis, azaz gyakorlatilag egyhavi tejpénz kifizetésének megtagadását eredményező árkiigazítás az üzemet tulajdonló szövetkezet vezetőtestülete részéről mennyire volt szükséges és elkerülhetetlen, nem tisztem eldönteni. De hogy az eljárás fair volt-e vagy sem, az több okból is vitatható.
Bár a döntésbe beletörődni látszanak, övön aluli ütésként élik meg a gazdák, már csak azért is, mert a havonta leszállított tejért járó bevétel az érintettek zöme esetében nem a család mellékkeresetét, hanem fő megélhetési forrását jelenti. Üzleti terve, pályázata, tervezett és előre nem látott kiadása, kifizetetlen közüzemi számlája, adóssága, bankhitele, anyagi problémája márpedig – gondoljunk csak bele – nemcsak a tejet feldolgozó szövetkezetnek, hanem a számára termelő állattartó gazdáknak is lehet, lehetett. Hogy ez az eshetőség eszébe jutott-e a levonást tolmácsoló levél kiküldőinek, nem tudom. Az biztos, a lépéssel egy időben komoly kommunikációs hibát vétettek, hisz az árlevonást és az ezzel járó tejpénzvisszatartást tényként közölték a gazdákkal, de az okokat nem magyarázták meg, nem részletezték kellőképpen. Miközben két évvel ezelőtt ugyanez a csapat, vezetőgárda – emlékezzünk csak – minden energiájával a bizalom visszanyeréséért küzdött, most hagyták, hogy a tejpénzvesztés miatti megdöbbenés nem kellő mértékű informáltsággal társulva jobb esetben találgatásba, rosszabb esetben csalódásba, kétségbeesésbe csapjon. Hallgatásukkal engedték, hogy a termelők saját egyéni csődhelyzeteiket, gazdaságfelszámoló, állományapasztó kényszereiket vizionálják. Uraim, állapítsuk meg: ez így tényleg nem volt fair!
Hibáztak azzal is, hogy azt gondolták, a gazdák maguktól rájönnek és belátják: az utóbbi hónapokban a gyártók és a kész termékek közötti kíméletlen árverseny és gyorsan romló tejpiaci körülmények között hiú remény a nyers tejért felárat kapni, a csarnokba hordott mennyiségekért a piacinál továbbra is jóval magasabb tejárat várni. És ha már itt tartunk, akkor abban is tévedtek, hogy a tejgyár égető számlarendezési ügyeihez a tejtermelő gazdák nemcsak a magas tejárnak örvendő beszállítóként, hanem a szövetkezet részvényeseiként, a keresztúri feldolgozó társtulajdonosaiként is ugyanúgy viszonyulnak. Talán nem ártott volna emlékeztetni az érintetteket, hogy a tagsággal és tulajdonhányaddal járó jogokhoz kellemes és kellemetlen kötelezettségek egyaránt társulnak: jó időkben a biztonság és a felár, nehéz időkben a tőkésítési kényszer és a veszteségfinanszírozásban való részt vállalás. A gazdák biztosan megértették és könnyebb szívvel fogadták volna, ha az üzem vagy a szövetkezet részéről valakik – utólagos sajtón keresztüli üzengetés helyett – ténylegesen hajlandók lettek volna ezt elmagyarázni nekik. Egyszerűen, körítés nélkül, tisztán és világosan, tényként, akárcsak a hetekben kézhez kapott levélben a mínusz 20 banis tejárlevonást.
Tanulni persze sosem késő, és a következményeket is levonhatják, akiknek esetleg ez lenne a feladatuk. Akárcsak a termelők a maguk konzekvenciáit: értékes dolog a szövetkezés, szükséges a gazdatulajdonú feldolgozás és értékesítés, de ettől még a csarnokba hordott veder tej – akárcsak a tulajdonosi felelősség – sosem lesz fenékig tejfel.
Domján Levente
