erős felhőzet
szórványos felhőzet
Felemás évzárók
Feldíszített osztályterem (szerencsésebbeknél díszterem), ünneplőbe öltöztetett gyerekek, szép ruhába öltözött tanító néni. Zsongás a teremben, várakozás a levegőben, a függönyök libbennek a huzatban. Érkeznek a nézők, anyukák, apukák, testvérek, nagymamák és nagypapák, a keresztmami, a szomszéd (még szerencse, hogy a handlé és a villanyszerelő otthon maradt). Igaz, délután négyre hirdették meg a „szereplést”, de lassan eljön a fél 5 is, mire kezdődhet a show.
A hőmérséklet és páratartalom már jobbacska szaunáé, a fehér ing rátapad a hátra, a hölgyek sminkje folyékonnyá válik, a gyerekek haja izzadtan tapad a homlokra. Telefonok, kamerák készenlétben, végre egy kis csend, és felcsendül az első ének. Tanító néni diszkréten irányít, súg, pillantással, mosollyal biztat, dicsér. Tenné a dolgát, az osztály is tenné a dolgát, de az egy-két-három éves „nézőknek”, a tesóknak eddig tartott a türelmük, épp most szakadt át a gát. Kezdődik a rohangászás a székek, padok, a szereplők között, letépik a díszletet és dekorációt, kiabálnak, felborítják a kisszéket, hátul lerámolják a játékpolcot. A tanítónéni-karmester tehetetlen, mert a műsornak folytatódnia kell. Mert ő és a gyerekek megálmodtak valamit, összeállítottak valamit, próbáltak, díszítettek. Készültek. És reménykednek.
A szülők viszont el vannak foglalva. Ha épp a saját gyerekük kerül sorra, énekel, szaval, mond vagy tesz valamit, azt filmezni kell, fotózni kell. Amikor a másé szerepel, felszusszannak, odaszólnak a mellettük ülőhöz, megbeszélik a hétvégi kerti partit, netán megírnak egy halaszthatatlan sms-t. Van anyuka, aki pár hónapos csecsemőjével üldögél, aki önfeledten gőgicsél, aztán a hang átmegy nyekergésbe, sírásba, végül ordításba. Anyuka rázza, cumit töm a szájába, pufulécet vesz elő, felállni és kimenni nem jut eszébe… A többi szülőnek sem, hogy rászóljanak a rohangáló csemetékre, nehogy belegázoljanak a kisebb testvér lelkivilágába, nehogy már korlátozzák őt az önérvényesítésben. Vagy egyszerűen csak fáradtak, délután van, letudnák minél hamarabb ezt a programot is, mennének haza.
Talán eszükbe sem jut, nem, biztos nem jut, hogy mennyi munka, energia van egy gyerekműsor összeállításában, betanításában. Ismerek tanítónőket, akik hetekig keresgélnek, könyvekben, a világhálón valami friss, új ötlet után, hogy ne a sablonos, táncika-ének-szavalatok műsorral álljanak a szülők elé. Hetekig tervezik, hogy olyan legyen az évzáró, amit a gyerekek is élveznek, aminek üzenete, tartalma, szépsége van. Aztán megrendezik, hetekig tanulják, csiszolják, míg összeérik a program. Alig várják, hogy bemutassák. Reménykednek, hogy sikerük lesz. Önfeledt figyelmet, őszinte tapsot várnak. De az évzárón minden olyan felemássá válik.
A gyerekek talán büszkék, hogy hibátlanul előadták, amit kellett, de harag van bennük, mert a kistesó megint beleköpött a levesükbe. Anyu az előbb nem is nézett ide, mert hasra esett a szaladgáló hároméves, őt kellett összeszedni, nem is látta, amikor azt a vicces jelenetet adtuk elő.
A tanító néni biztosan büszke a gyerekekre, mert jól ment az előadás, de csalódottság, kiábrándultság, levertség, a tehetetlenség érzése, ha lobbanékonyabb, talán még düh is van benne. És a sok kérdés: kiért, miért dolgoztunk? Ennyit ér a munkám, a munkánk? Nem volt jó a műsor?
Válaszokat persze nem kap. De virágcsokrot sokat. Mert így szokás az évzárón. Mosolyog, és magában csak abban bízik, hogy a rossz szájíz, a felemás hangulat jövőre, a következő évzáróig valahogy elhalványul. Mert a műsornak folytatódnia kell…
Asztalos Ágnes
.jpg)
