kevés felhő
szórványos felhőzet
Fásultság
Hűvös szelek járnak. A szó szoros értelmében. Jövő hét első felében Csíkszeredában napközben sem lesz melegebb –6 foknál az előrejelzések szerint, a hajnali órákra –16 fokot jósolnak. Ebből könnyen lehet majd ténylegesen –20 is. Mármint Celsius-fokból.
Hűvös szelek járnak átvitt értelemben is. A koronavírus-járvány omikronra keresztelt, eddigi legszelídebb változata javában garázdálkodik, igaz ugyan, hogy enyhébb tüneteket produkál, de az eddigi legfertőzőbb. Hiába kevésbé leterhelt az egészségügyi rendszer, nem számíthatunk a járványügyi korlátozások feloldására. Valószínűleg jó darabig még szóba sem jöhet, hogy visszatérjünk régi életünkhöz. Már ha egyáltalán emlékszünk még arra, hogy milyen volt a régi életünk.
Eleinte dühösek voltunk, amiért megszokott szabadságunktól megfosztott a járvány. Azután megtanultunk együtt élni vele. A 2020-ban bevezetett karantén és home office például az introvertáltaknak nem is jött rosszul, ők bizonyos tekintetben otthonosabban mozogtak az új világban, mint a régiben.
De hosszú távon a bezártság nem tesz jót senkinek. Azelőtt is többnyire elégedetlenek voltunk a sorsunkkal, de a járvány erre még rátett egy lapáttal. Irritáltak és idegesek lettünk. Nem volt nekünk elég az addig is meglehetősen megosztott közéletünk, az oltásellenesek és az oltáspártiak közötti vita még további feszültséget szült. Annyira volt szüksége erre a társadalomnak, mint Titanicnak a jéghegyre.
A kezdeti dühöt aztán részben felváltotta a beletörődés, részben „a kicsit még bírjuk ki” – hórukkos nekibuzdulás. A járványügyi korlátozások tavaly nyári időszakos feloldása kevés lélegzethez juttatott mindenkit, hogy aztán a szabadságolások után – azoktól nem teljesen függetlenül – új erővel térjen vissza a járvány. Ha ez nem terhelte volna le kellő mértékben az idegrendszerünket, akkor erre még rátett egy lapáttal az ünnepeket megelőző, illetve a két ünnep közötti feszült időszak.
Az új év beköszöntésével legalább ettől a feszültségtől megszabadultunk. De csak azért, hogy lassan ott tartsunk, mint az egyszeri vicchős az apátia és a tudatlanság közötti különbség meghatározásával: „Nem tudom és nem is érdekel.” Most éppen a fásultság időszakát éljük. Ilyenkor télen – hacsak nem most megy valaki szabadságra, a hegyekbe síelni – próbáljuk valahogy feltölteni magunkat energiával. Hagyományosan ezt a célt szolgálja a farsangi időszak. Kérdés persze, hogy a járvány ennek is mennyire tesz keresztbe.
Egyik-másik hagyományunk egy kívülálló kortárs szemével nézve megmosolyogtatónak látszik. Külsőségeiben ugyanis teljesen más kort idéz meg. A kívülálló kortárs szemlélő ugyanakkor hajlamos megfeledkezni arról, hogy ezeknek egykor társadalmi funkciója volt. A közösségnek ugyanis szüksége van arra, hogy megújuljon. Ilyen az emberi természet. A kikapcsolódásra, saját belső erőforrásainak megújítására ugyanúgy szüksége van, mint a kitartásra, koncentrációra munka közben.
Meg szükségünk lenne másra is. Egymásra. Hogy ez mennyire így van, a minap tapasztaltam meg. A délutáni műszakban rendre egyedül dolgozok egy irodában, de a minap egyik kolléga bejött, és végig ott is maradt a szemközti asztal mellett. Nem művelt semmi rendkívülit, csak jelen volt. No és ettől a jelenléttől valamiért sokkal nyugodtabban tudtam dolgozni, mint korábban. Egy másik ismerősöm szemében könnycseppek csillantak meg. Tudom, hogy személyes válságon megy keresztül, és a legszívesebben megöleltem volna, de vigasztalni sem mertem, nehogy tovább rontsak a helyzetén. Pedig mit nem adtam volna érte, ha legalább meg tudom mosolyogtatni.
Az az érzésem, hogy néha, de az is lehet, hogy szinte mindig túlságosan is önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Pedig nem biztos, hogy jó ez nekünk. Jó lenne, ha meg tudnánk rázni magunkat, és ki tudnánk jutni ennek az ördögi körnek tűnő mizériából. Nem tagadom, egy kicsit önmagam is győzködöm. Különben még a végén a fásultság győz.
Kiss Előd-Gergely
.jpg)
