tiszta égbolt
kevés felhő
Falusi kutya
Falun nem mindenhol tartanak kutyát azért, mert házi kedvencet akar a család, hanem azért, mert kell. A kutya az udvari berendezés elengedhetetlen része, mindegy, hogy szabadon, bezárva vagy, ne adj’ isten, láncra kötve tartják. Elsősorban házőrző, és az a jó kutya, amelyik tudja, hogy kit kell megugatni, s kit nem. Másodsorban házi kedvenc, de csak másodsorban, mert az, hogy ugat és védi az udvart, fontosabb, mint az, hogy szeretetre méltó állat. No de vannak vidékek, ahol inkább kedvenc a kutya, mint házőrző, s ilyenkor – mint minden más, szokatlan, új keletű, esetleg városról átvett szokást – a falu lakóinak konzervatívabb része összehúzott szemöldökkel, rosszalló tekintettel figyeli, ahogyan a gazda pórázon sétálni viszi kutyáját. Mert minek sétáltatni, ha egész nap futhat körbe az udvaron? Városon viszont nem nézi senki, ha kutyát sétáltatnak, mert ott meg az lenne szokatlan, ha nem vinnék ki szegény négylábút. (S ha már az összehasonlításnál járunk, vajon melyik rosszabb, tömbházlakásban tartani egy nagy mozgásigényű kutyát, vagy udvaron, bezárva, megkötve?) Szóval, mint sok más mindenben, ebben is nagy különbség van város és vidék között. De mi történik, ha városon jár a falusi kutya? Nagyot koppanhat az orra.
Falusi lévén, nálunk is van kutya, aki szabadon éli felhőtlen mindennapjait. Jó nagy udvaron uralkodik, de azért néha kimegyünk sétálni a mezőre, mert akármilyen nagy az udvar, a verebeket nem olyan érdekes kergetni, mint az őzeket. Kiskutyánk szemmel láthatóan nagyon szereti ezeket a sétákat, felfedez, szagol, ismerkedik, játszik, és különösen szeret a magas fűben, lucernában vagy búzában ugrálni. Fiatal még, bőven van, mit tanulnia. Falusi szokáshoz híven, jól meg is szoktak nézni, amikor sétálni indulunk. Nemcsak azért, mert különös látvány ez ilyen helyen, hanem azért is, mert meg-megugat ezt-azt a kiskutya.
Egyszer úgy alakult egy kirándulásnak is nevezhető sétánk, hogy végül a városban kötöttünk ki. Életében először járt városon a kutyus, és a sok szag, autó, ember, kutyák, galambok és gyerekek nagy hatással voltak rá. Leginkább a gyerekek és a galambok ragadták meg a figyelmét, s mindegyre próbálta őket megkergetni – vagy terelni, merthogy puliról van szó. Ezt az ösztönös tevékenységet sem a galambok, sem a gyerekek nem díjazták, ezért közkívánatra a parkban folytattuk városi sétánkat, ahol meglepődve nézte a kis puli a városi kutyák viselkedését. Feszülten figyelt egy méltóságteljesen sétáló tacskót, aki magasra tartva az orrát többször is elment mellettünk, de kizárólag csak a járdán ment, tappancsait nem mocskolta össze a földön. Persze a tacskó nem is figyelt ránk. Úgy sétálgatott a parkban, mintha valamilyen klubtag lenne, és kiskutyánk
a figyelemre sem méltó különc. Közben a mi kutyánk feszülten figyelte, mi történik körülötte, s a galambok láttán halk nyüszítéssel adta tudtomra, hogy nagy igazságtalanság ez, hogy nem kergetőzhet – vagy terelhet, merthogy a puli az puli. Mikor már végre hazaindulhattunk, nagy üvegablakok mellett kellett elmennünk, ahol jól tükröződött minden. Kiskutyánk – látván saját tükörképét – azt hitte, hogy egy másik kutya jön mellette, úgyhogy rögtön oda is futott, de nagyot koppant az orra, ahogy beleütközött az üvegbe. Persze mi jól kikacagtuk szegényt, mert valóban nagyot koppant, ő meg csalódottan bandukolt velünk tovább.
Ha tudna beszélni, biztos megjegyezte volna, hogy jobb falun lenni, mint városon, mert ott nem üti saját magába az orrát. Még akkor is jobb, ha rosszallóan néznek, mikor sétálni indulunk.
Péter Ágnes
