Érettségi
Ül a végzős diák az iskolapadban, idegen osztályban, előtte a fehér, üres lap, amely ijesztően bámul rá, mert sok lehetőséggel kecsegtet, vagy éppen kudarccal (a lap tulajdonképpen azért ijesztő a diáknak, mert rajta múlik, hogy végül lehetőség lesz, vagy kudarc). A fehér lap mellett ott van a tétel ‒ ha nem lenne egyébként is dőlt betűvel szedve ez a szöveg, akkor kiemelnénk ezt a szót, hogy tétel, mert dőlten valamiért hangsúlyosabb ‒, amely könyörtelenül várja, követeli a minél pontosabb válaszokat. A diáknak izzad a tenyere, nincs elég levegő a teremben, nem tud összpontosítani. Pedig most nagyon kéne figyelni, oda kéne tenni a csontot, mert ez az érettségi, és nagy tétje van az eredménynek.
Mondjuk, hogy ez egy lehetséges jelenet. Egy a sok közül. Mert ahány diák, annyi érettségi, és annyi történet, annyi élmény. Az, aki komolyan veszi ezeket a vizsgákat, mert számára tényleg van tétje az eredménynek, tudja, hogy milyen nagy megmérettetés ez. Az pedig, aki már túl van élete első egyetemi vizsgaidőszakán, tudja, hogy az érettségi egyáltalán nem „olyan veszélyes”.
No, de van olyan jelenet is, amelyről a diák hiányzik, mert nem is iratkozott fel. Talán azért, mert neki egyáltalán nem fontos az érettségi, mert nincs szüksége rá, tudja jól, hogy anélkül is kap munkát. És ha a munkakeresésnél nem fontos, hogy érettségije legyen a volt diáknak, akkor miért is kéne megtanulni verset elemezni, deriválni, Románia történelmét tudni, földrajzát ismerni, minek bajlódni a románnyelv-tanulással vagy az angollal?
Évről évre egyre több olyan diák végzi el az iskolát, akinek esze ágában sincs érettségizni, mert később „az életben” anélkül is tud érvényesülni. Érthető tehát, hogy amikor elkezdődnek a vizsgák, minden évben arról szólnak a hírek, hogy kevesebben iratkoztak fel, mint a tavaly – és ennek nem csak az az oka, hogy kevesebb a diák. Az érettségi már egyszerűen nem olyan fontos, nincs akkora súlya minden diák életében, mint régen. Miért is kellene töviről hegyire ismernie Az ember tragédiáját annak, aki ősztől már megy Németbe’ dolgozni? Ott senki sem fogja megkérdezni tőle, hogy mit csinált Ádám és Éva Az ember tragédiájának a hetedik színében, Konstantinápolyban.
Péter Ágnes