borús égbolt
enyhe havazás
Elmaradt csoda
Jómagam még holmi gumikacsákkal játszottam, amikor Temesváron, Bukarestben és megannyi városban a ’89-es forradalmárok az életükkel. Emiatt nem tudom felfogni és megérteni a maga valós történelmi jelentőségét annak, hogy mit is jelentett a rendszerváltás, illetve azt, hogy mit is jelent sokak csalódottsággal teli felismerése, miszerint az a rendszerváltás inkább csak módszerváltásnak nevezhető. Nem többet, de parányi töredékét – legalábbis úgy gondolom – át tudom érezni.
Csodát várt ’89-től az ország, de sok nálam idősebb ismerősöm, barátom szerint a csoda elmaradt. És én zöldfülűként talán hiába is akarom az általam vélt akkori csodát láttatni: nincs összehasonlítási alapom, nincs hitelem, ezért úgy érzem, nincs is jogom.
Sokakkal együtt viszont én is kisebb fajta csodát vártam 2014-től, és a mai napig értetlenül szemlélem, hogy a csoda elmaradt. Elmaradt, pedig olyan elnököt választottunk, akinek vezetőként minden tekintetben volt összehasonlítási alapja (a számunkra, erdélyi magyarok számára fontos kérdésekben), akinek hitele volt (főként vetélytársával szemben – bár a Ponta-tükröt minden tanulságtól függetlenül ma is méltatlanul fölöslegesnek érzem Johannisszal szemben), és akit joggal és hatalommal ruháztunk fel arra, hogy számunkra is élhetőbbé, jobbá tegye ezt az országot.
Emlékszem, éppen Finnországban laktunk akkoriban, és a helsinki román nagykövetség ajtajában vártunk mintegy másfél órát, esőben, hogy az elnökválasztás első körében szavazzunk. Ezalatt a sor szinte semmit nem mozdult, cujkaszagú román vendégmunkások piszkálták a láthatóan némi sütnivalóval is rendelkező fiatal román értelmiségieket, akikről kiderült, hogy ők bizony az evangélikus, szász jelöltre szavaznak. Majd a második körben órákon át ettük a kefét, mérgelődtünk, hogy már dél van, és a székelyek nem mennek szavazni. Aztán délutánra kicsit megmozdult a Székelyföld is, és értékes szavazatokkal győzelemhez segítették Johannist.
Akkor, az az elnökválasztás valóban történelmi volt, ehhez a helyzethez pedig nem tudtak felnőni a vezetőink sem. Ha az RMDSZ-nek akkor lett volna vér a pucájában ahhoz, hogy a pártérdeket kapásból háttérbe taszítsa, akkor mindenki – az erdélyi magyarság, az RMDSZ és Johannis is – többet nyerhetett volna. És akkor más szájízzel történhetne a számonkérés is az RMDSZ részéről.
Ez viszont mellékvágány, a mi szájízünkön ugyanis ez sem változtatna. Az még hagyján, hogy megválasztása után Johannis nagyobb román volt minden románnál, hiszen érdekekhez szorosan hozzánövő karrier kezdeténél a politikában ez már-már törvényszerű. De az, hogy két és fél évvel a megválasztása után még mindig nem képes igazán szolgálni a kisebbségi érdekeket, az megbocsáthatatlan. Nem azt akarom sugallni, hogy rosszabb nekünk, erdélyi magyaroknak ma, mint 2014-ben, de abban biztos vagyok, hogy ennél jobb is lehetne, ha az elnökünk valóban akarná.
A Johannis-éra hozadékaitól függetlenül meggyőződésem, hogy 2014-ben igenis megtörtént egyfajta rendszerváltás Romániában. És lehet, hogy ehhez maga Klaus Johannis nem sokat tett hozzá a későbbiekben, de az ő személye volt ennek az „egyfajta” rendszerváltásnak – valójában szemléletváltásnak – a kulcsfigurája. Akkor a románok többsége képes volt feloldani nemzetiségi és vallási görcsöket, képes volt valóban a változás reményében szavazni. Olyant tett, ami – a romániai valóságot ismerve – igenis kisebbfajta csodának számít: megválasztott vezetőjének valakit, aki mindenféle púderes keretmese ellenére nyilvánvalóan nem „egy közülük”.
Természetesen nem kevés csalódottsággal és haraggal együtt száradt a tinta a szavazólapokra, de még így is: a nép tudta, hogy kit választ meg. Már régóta ideje lenne, hogy Johannis is észrevegye: ez a felhatalmazás több, mint amit „holmi” román ortodox Băsescu vagy Constantinescu kaphat. Ez már egy olyan felvilágosultabb szavazótársadalom felhatalmazása, amely nem tojja össze magát sötét templomokban mormoló nagyszakállú papoktól, és amely nem „pománát” vár, hanem a mindenféle balkáni és mioritikus reflexek levetkőzését. Ennek a nemzeti kisebbségi megítélés is része.
A székelyföldi elnöki látogatás bizonyos szempontok alapján precedensértékű volt, de sajnos ennél semmivel sem több. És még mindig jó érzéssel tölt el, hogy milyen jó volt hinnem a csodában, de már csak ábránd a csodavárás. Ha sokan hinnénk benne, talán sokan akarnánk itthon maradni, hogy mégis megéljük. De ábrándozni külföldön is ugyanolyan olcsó mulatság, mint itthon. És akkor, minek?
Kovács Hont Imre
-min.jpg)
