Főhősnő, aki őserőt hozott a zenekarba – állítják Portik Líviáról a gyergyószentmiklósi No Sugar zenekar tagjai. A gyergyóremetei lány két éve frontembere a bandának, amely itthon és Magyarországon is egyre elismertebbé válik. Lívia, az általa képviselt stílus és energia által gyorsan megkedveltette magát a közönséggel, elmondása szerint azonban soha nem elégedett a saját teljesítményével. Zenéről, No Sugar-ről és személyes célokról beszélgettünk.

– Mikor kerültél kapcsolatba a zenével? Esetleg már kislánykorodban álmodtál róla, hogy egyszer énekesnő leszel? – Kisiskolás korom óta jelen van a zene az életemben, azonban eleinte nem az éneklés, hanem a táncművészet, a mozgás vonzott jobban. Soha nem gondoltam konkrétan arra, hogy énekléssel foglalkozzak, majd olyan hét-nyolcadikos koromban alakult meg az első zenekar, a The Blast. Emlékszem, még ezt megelőzően volt a Salamon Ernő Gimnáziumban egy tehetségkutató, egyik barátommal pedig úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Addig soha nem énekeltem közönség előtt, és a Kávészünet Csonkavers című dalát adtuk elő. A The Blast tagjai ott ismertek meg, és kérdeztek rá, hogy lenne-e kedvem énekelni a bandában. – És akkor eldöntötted, hogy énekelni akarsz... – Igen, a középiskolát már Székelyudvarhelyen végeztem, bel canto szakon tanultam, ezzel párhuzamosan pedig énekeltem a zenekarban, ami meghatározta a diákéveimet. Nagyon fiatalok voltunk, mindenkinek más céljai voltak, nekem pedig mindenképp ez volt az életcélom, úgyhogy egy idő után nem működött a közös munka. – Aztán képbe került a No Sugar. Hogyan? – A zenekar dobosát, Adit [Boeriu Adrian – a szerk.] és Zolit [Ferenczi Zoltán], a billentyűst már régebb óta ismertem, Adi pedig folyamatosan mondogatta nekem, hogy próbáljunk meg közösen dolgozni. Az első zenekar tapasztalatai után nem igazán volt hangulatom és lelkierőm belevágni egy másikba, aztán mégis elmentem egy próbára, onnantól kezdve pedig csak sodródtam az árral. Az első próbán nem igazán voltam képben, majd megtanultam a zenekar egyik saját dalát, és már magától értetődött, hogy a következő és az azt követő próbára is megyek. Kicsit nehezebben ment a beilleszkedés, mert eleinte annyira nem éreztem a magaménak, ráadásul azonnal a mélyvízbe kerültem. De ez már a múlté… – Emlékszel az első koncertre? – Minden pillanatára, és soha nem is fogom elfelejteni. Két évvel ezelőtt volt a gyergyószentmiklósi Múzeumok Éjszakáján, az igazság azonban az, hogy még azt követően sem éreztem, hogy nekem feltétlenül itt lenne a helyem. Mindenkinek időre volt szüksége, hogy megérjen a dolog. – Régen alakult a No Sugar, igazán befutni pedig mondhatni veled sikerült. Mit jelent ez számodra? – Nagyon örülök, hogy egymásra találtunk, szerintem ez a megfelelő kifejezés, és nem azt mondanám, hogy általam futott be a zenekar, hanem így tudott kiteljesedni. Teljes mértékben kiegészítjük egymást, és ez így van rendjén. – A zenekar többi tagja mindig úgy fogalmaz, hogy az általad képviselt őserő viszi előre a csapatot, és valóban egy energiabomba vagy a színpadon. Nálad ez ösztönösen jön, vagy dolgozol is rajta? – Ahogy rálépek a színpadlépcső első fokára, mindent magam mögött tudok hagyni, és teljesen ki tudom zárni a problémáimat, ami rengeteget segít. Szerintem, amikor az őserő fogalmát említik, akkor a tombolásomra gondolnak, ami teljesen magától jön, és azt mutatja, hogy szívvel-lélekkel ott vagyok a színpadon, imádom, amit csinálok. A munkánk teljes gyümölcse benne van egy-egy koncertben, én pedig igyekszem mindent megtenni, hogy ez megnyilvánuljon. A tombolás viszont csak úgy előtör belőlem. – Izgulsz a koncertek előtt? – Az első koncerteken nagyon izgultam, hisz a fiúk részéről is voltak bizonyos elvárások, amelyeknek meg kellett felelnem. Mindig elfelejtettem a dalszöveget, így az első nyarat úgy koncerteztük végig, hogy kottatartó és szöveg volt előttem. Ma már nyilván nincs rá szükség, egy egészséges drukk azonban mindig van bennem, ami, azt hiszem, természetesnek is mondható, szükség van rá. – Van kedvenc No Sugar-dalod? – Igen, a Bennem van élet a kedvenc dalom. Alfaluban voltak falunapok, és még Bagossy Norbi volt a zenekar énekese, amikor először hallottam. A sors iróniája az, hogy Adival ott voltunk a közönségben. Nagyon megtetszett ez a dal, majd miután a zenekar tagja lettem, akkor is erre a számra tudtam a legjobban elképzelni a közönség tombolását. Sokszor azt gondolom, hogy szokványossá vált, viszont amikor koncerten felcsendül, ismét érzem az erőt és az energiát. – Na és kedvenc zenekarod? – Kedvenc zenekarom nincs, viszont nagy Lady Gaga-rajongó vagyok, magyar vonatkozásban pedig a musicalénekeseket szeretem. – A Kowalsky meg a Vega vendégeként Magyarországon turnéztatok tavasszal… – Igen, nagyon jó volt, már maga az érzés miatt is, hogy turnézunk. Együtt voltunk, és azt hiszem, sokkal jobban megismertük egymást, jobban összekovácsolódott a zenekar. Mindegyik helyszínen nagyszerű volt a közönség, pozitívak és rendkívül nyitottak voltak, ugyanez pedig elmondható a Kowalsky zenekarról is: kedvesek voltak, és folyamatosan érdeklődtek a hogylétünk felől. Örömteli, hogy már Magyarországon is vannak úgymond rajongóink, akik értünk jönnek el egy-egy koncertre, de természetesen az itthoniaknak is rendkívül hálásak vagyunk. – Hogyan fogalmaznád meg a személyes célod? – Ameddig csak tudok és bírom, szeretnék ezzel foglalkozni, mert a színpad az én otthonom, ott érzem igazán jól magam, és nem is tudom elképzelni az életemet zene nélkül. Érzem magamon, hogy milyen sokat fejlődtem az elmúlt időszakban, és továbbra is az a célkitűzésem, hogy jobb legyek. Soha nem vagyok elégedett magammal, és szerintem nem is leszek. Kertész László