Alig tízpercnyire vagyok a zsibongó várostól, de itt, Csíkcsomortánban, mintha megállt volna az idő. Ezen a portán legalábbis, ahová megérkeztem, mindenképpen. Itt a csendnek mélysége van, a látvány pedig mélyen elraktározódik a szívben. Enikő saját készítésű josta-, vagyis ribiszkeköszméte-szörppel kínál, a vén diófa árnyékában Magor már mélyen alszik, nekünk pedig van időnk szemügyre venni, miként alakult a telek és a rajta fekvő házak sorsa az elmúlt esztendőkben.  

Ha a fák, falak mesélni tudnának…
 
Verestói Enikő és Gál Botond közel négy éve mondhatja magát csomortáni lakosnak, de már jóval előtte megfogalmazódott bennük a szándék, hogy falusi környezetben, minél természetközelibb életmódot folytatva éljenek egy kertes házban. Vásároltak is egy telket Hosszúaszóban – meséli Enikő –, és ide kerestek régi házat.
– Hirdetésben láttuk a csomortáni telket a házzal, s bár nekünk csak a ház kellett volna, kijöttünk, hogy megnézzük. Annak ellenére, hogy nagyon el volt hanyagolva az udvar, mert itt legalább tíz évig nem volt semmilyen tevékenység, nekünk első látásra megtetszett nemcsak a telken lévő két ház, hanem az udvar is. Beleszerettünk. Volt még érdeklődő előttünk, de visszaléptek, azt mondták, hogy nem nekik való. Az igaz, hogy tényleg nem való akárkinek, ezen az 51 árnyi telken nagyon sok munka van – mondja.
Nincsenek információik sem a telek múltjáról, sem a házak előéletéről. A múlt század közepén – hallották a falubeliektől – ezen a portán lakott a falu tanítója, s ide jártak a gyermekek is tanulni. A régi háznak ma már hűlt helye. A két parasztházat pedig évekkel ezelőtt költöztette ide a telek egy korábbi tulajdonosa, ezek, legalábbis az egyik ház pincéjében található felirat szerint, valamikor az 1900-as években épültek. 

Házfelújítás a hagyományőrzés jegyében

A szoba-konyhás tornácos parasztházat, amelyet ma otthonukként használnak, minimális beavatkozással oly módon újították, alakították, hogy mindamellett, hogy kényelmüket szolgálja, megőrizzék annak parasztház jellegét. A kis ház külön bejáratú két helyiségét – a nappalit és a szobát – fűtő agyagkályha már adva volt, ők a fürdőszobát alakították ki, bevezették a hálózati vizet, a tornác korhadt léceit kicserélték saját készítésű lécekre.
– Próbáltuk maximális tisztelettel, minimális beavatkozással annyira a magunk kedvére szabni, amennyire ezt a hely is megengedi. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy megjövünk, és itt minden fát kivágunk, lebetonozzuk és térkövezzük az udvart, hanem minden cselekedetünkkel azt üzenjük, hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk. A fű kaszálását sem visszük túlzásba, a biodiverzitást szeretnénk fenntartani, meg a méheknek legelőt biztosítani, ezért itt nyáron gyönyörű virágos rét van – mondja Enikő. 
Amikor ide megérkeztek – meséli nevetve –, olyan nagy volt a fű, hogy nehezen lehetett az udvaron eligazodni. Két hétig öt ló legelészett a birtokon, és lassan körvonalazódtak annak adottságai.

– Mondták is a falubeliek, hogy helyenként olyan vadregényes, hogy itt még ördögfióka is lehet – mosolyog a ház asszonya.
Amit csak tudtak, saját maguk oldottak meg, Botond rengeteget dolgozott a ház körül. A zöldre festett nyílászárókat nemrégiben cserélték ki, a bútorok többségét turkálókban vásárolták vagy maguk készítették. A textíliák, a keresztszemes asztalterítő vagy a csíkos szőttes ágytakaró viszont családi örökség. 
A vendégház kialakításához szinte minden adott volt. Pontosabban a parasztház belső beosztása adott lehetőséget erre. Két külön bejáratú szoba volt benne, ehhez alakítottak ki egy-egy fürdőszobát, illetve főzősarkot. Nem is csoda, ha előszeretettel érkeznek ide nyugat-európai vendégek, jól érzik magukat a kis székely parasztházban a hollandok, németek, britek.

Városról faluba

Arról is mesél Enikő, hogy tömbházlakásban felnőtt székelyudvarhelyi, városi lányként sosem vonzotta a falu, taszította az istállók szaga, a bogarak, de harmincéves kora után nagymértékben megváltoztak életében a prioritások, megváltozott saját értékrendje. Hogy minek a hatására, azt már maga sem tudja.
– Nem biztos, hogy jót tesz, ha bekerülünk a globalizáció mókuskerekébe. Idővel beláttam, hogy az egészségünkre sokkal jobb hatással van, ha természetes környezetben, jó ételeket, akár saját magunk által termesztett termékeket fogyasztunk. Azt is mondtuk, ha gyerekünk lesz, akkor mindenképp azt szeretnénk, hogy udvarban nőjön fel, mintsem a tömbházak közötti játszótéren. Ezért is volt fontos számunkra a kertes ház. Egyfajta környezettudatosság, illetve a fogyasztóitársadalom-ellenes magatartás is megjelent bennünk, és ezért döntöttük el, hogy olyan helyre költözünk, ahol az életmódunk is valamennyire megadja azt a szabadságot, amire vágyunk – mondja a szabadúszó tolmács-fordítóként dolgozó Enikő.

Botond szakterülete az online marketing, ha engedi a ház körüli munka – jegyzi meg nevetve. Nem áll távol tőle a nagyvárosi élet, sok helyen megfordult már a világban, míg azzal a feltett szándékkal nem tért haza Csíkszeredába, hogy a városi létet falusira cseréli.
– Mindig is éreztem, hogy én nem tudnék hosszú távon tömbházban élni. Gyermekkoromban sokat jártam nagyszülőkhöz, sokat voltam az erdőn-mezőn, télen hokiztunk, síztünk, a tömbházban minimális időt tartózkodtunk. Ilyen szempontból szerencsés voltam, hogy az otthonom Csíkszeredában és nem valami nagyobb városban volt – egészíti ki feleségét Botond.
Azt mindketten büszkén mesélik s később meg is mutatják, hogy van kis melegházuk, ahol megterem a paradicsom – nagy reményeket fűznek hozzá a háziak –, illetve szabadföldben is termesztenek zöldséget, amit a ház asszonya különböző módszerekkel tartósít. Az esővizet felfogják, abból locsolnak. Az önellátás mint fogalom jól hangzik, ők ettől még messze állnak – mondják –, de nem is föltétlenül ez az irány, amire törekszenek. Tény, hogy ritkán fordulnak meg a boltokban, igyekeznek saját maguk által megtermelt, szezonális alapanyagokat fogyasztani, ami pedig a kapun belül nem terem meg, azt a falubeliektől beszerzik. Elismerik, alaposan megváltoztak bevásárlási szokásaik, főként, ami az ellátást, az élelmezést illeti, igaz, az igényeiket is csökkentették.

Az udvaron a terebélyes szil-, hárs- és diófák mellett őshonos almafák látják el télire gyümölccsel a háziakat. A nagyon régi, kivágásra ítélt fákat „újrahasznosították”, Botond készített ebből a faanyagból különböző fürdőszobai kiegészítőket, bútorokat. Életük alapja az elődöktől fennmaradt örökség ápolása, a hagyományok és az értékek tisztelete, ez pedig biztos alap a jövőre. 
Delet harangoznak a szomszédos templomban. Egy csokor lestyánnal és egy maréknyi gyógynövénnyel indulok haza. Boldogasszony tenyere – mutat Enikő a kezemben lapuló méretes levelekre –, természetes illatosító. De nemcsak ezt viszem magammal, hanem a fagerendás régi parasztházak, a zöldellő kert, a vendéglátóim sugallta nyugalmat is. És így indul haza mindenki, aki ide betér.