Egy régi komcsi plakát szövege jutott eszembe, amikor a vietnami nagykövetség Thököly úti épületének kapuján kopogtattam. Mint az előző cikkben utaltam rá, némi anyagi nehézségek akadályozták indulásunkat a vietnami forgatásra. Ezért segítséget reméltünk a követségtől, s bejelentkeztünk a nagykövethez, aki készségesen fogadott is. Amikor a szokásos udvariassági percek és a kitűnő tea után előadtuk, hogy forgatásunkhoz számítanánk a támogatásukra, lehervadt arcáról az ázsiai mosoly. Gondterheltnek látszott, s vívódott magában, hogyan is közölje velünk, hogy a filmezésért nekünk kell fizetnünk. „Kicsi pénz” – mondta magyarul, némi akcentussal. Nos, az összeg tetemes volt, s a diplomata ezzel egy újabb terhet rakott ránk. Viszont megígérte, hogy kapunk egy szakavatott kísérőt Vietnamban. Pártfogónk már a repülőtéren fogadott minket, egy alacsony, kedves ember volt, s jól beszélt angolul. A diktatúra természetrajzát ismerve, biztos, hogy némi köze lehetett a belügyi szolgálatokhoz, de ezen az apróságon túlléptünk. A két hét alatt lelkiismeretesen gardírozott minket, barátságos volt, de nem barátkozó. Egy-egy sör után viszont némileg felengedett, s ilyenkor röviden mesélt az életéről s a háborúról. A vérzivataros évek alatt szűkösen éltek, mivel minden élelmiszer-tartalék a hadseregnek jutott. Elmerengve jegyezte meg, hogy a nélkülözés miatt maradt vissza a növésben is. Akkori állása biztos megélhetést jelentett neki, s itt célzott a borravalóra, amit mi „felhívás keringőre” érthettünk. Elárulta, hogy lánya Londonban tanul, ami azért nem volt általános akkor Vietnamban. [caption id="attachment_88190" align="aligncenter" width="1032"] Fotó: Csermák Zoltán[/caption] Egy alkalommal bekövetkezett a mosolyszünet is gondos őrzőnkkel. Ho Si Minh városban, az egykori Saigonban minden nevezetességet megtekintettünk, kimentünk a környékre is, és arról a viaduktról is készítettünk felvételeket, ami később összeomlott, látványosan reprezentálva a vietnami építészet sebezhetőségét. Visszafelé tartva egy tüntetésbe botlottunk, ami olyan ritka volt az országban, mint a fehér holló. A felvonulók serege nem volt népes, de nagyjából ugyanannyi rendőr kísérte a demonstrálókat. Gyorsan elővettük a kamerát, hogy rögzítsük a másképpen gondolkozók akcióját, de kísérőnk váratlanul felcsattant, s lebeszélt a forgatásról. Minden bizonnyal egy ilyen képsor reményteljes pályafutásának végét jelentette volna. Az incidens után még órákig ideges volt. Szerencsére titokban tudtam egy fotót készíteni az eseményről, de ez maradjon köztünk! Csermák Zoltán