Papíron vagy vásznon elkezdett munkákkal, festékestubusokkal és palettákkal, ecsetekkel borított asztalok, a falak mellett száradó kész alkotások, halk zeneszó, lázasan dolgozó művészek – ez a látvány fogadta a látogatót tegnap a Free Camp alkotótáborban. A csíkszeredai Művészetek Háza – volt Szakszervezetek Művelődési Háza – műteremmé alakított emeleti előcsarnokában kereste fel az alkotókat Sarány István. [caption id="attachment_71053" align="aligncenter" width="1000"] Elekes Gyula Fotók: László F. Csaba[/caption] Már napokkal korábban szólt Botár László képzőművész, a csíkszeredai Free Camp alkotótábor megálmodója, kivitelezője és mindenes szervezője, hogy ha időm és kedvem engedi, nézzek be az egy hétig műteremként fungáló emeleti előcsarnokba, a volt Szakszervezeti Művelődési Házában. Immár évek óta ott dolgoznak a Hargita Megyei Kulturális Központ égisze alatt működő táborban alkotó művészek, s követi az alkotási folyamatot két művészettörténész. Tegnap az utolsó simításokat végezte alkotásain a művészek egy része, miközben társaik éppen Brassóban terepeztek. Az idei táborba Magyarországról, Duna­harasztiból három művész érkezett, Lehel Endre, Schwarz Volker és Mikó F. László; Ausztriából Klaus-Joachim Keller, Verena Prandstätter és Fazakas Csaba kapott meghívást; a hazai meghívottak között volt Mariana Șerban, Carmen Olteanu és Elekes Gyula, velük együtt dolgozott a vendéglátó Botár László. Fazakas Csaba visszatérő vendége a Free Campnek, a tábort folyamatként éli meg. A résztvevők személye, egyénisége határozza meg egy alkotótábor hangulatát és „az évek során kialakult folyamatnak az irányát”. Véleménye szerint a csíkszeredai Free Camp fennállásának tizennégy éve alatt bejáratott, szinte tökéletesen működő táborrá érett. Mint mondta, a többi hasonló tábortól az alkotás szabadsága különbözteti meg, az, hogy a szervezők nem jelölnek ki témát. – S megkülönbözteti a kiváló szervezés is – fűzte hozzá. – A világ több tájékán megfordultam mindenféle táborokban, de ezt a szervezési szintet egyik sem érte el. A Bécsben élő, csíkszeredai származású művész rendszeres résztvevője a tábornak, részese szemlélete alakulásának. Véleménye szerint nem lehet egyedi eseményként tekinteni az itt zajló munkára, ugyanis ha megnézzük az évek során született alkotásokból összeállított tárlatot, kiderült, hogy „ez egy gyönyörű szép folyamat”. Ennek alakulásában kiemelte Botár László szerepét, ugyanis az ő személyisége határozza meg „az egésznek az irányát”, „s nyilván, hogy katalizátorként is hat”. Elekes Gyula tűzzománcművész – bár hozott tűzzománcmunkákat, ugyanis egy festőtáborban nincsenek meg elkészítésének műszaki feltételei – keretre feszített csíkos zsákvászonra vitte fel a festéket, papírmaséból készült, a vászonra dolgozott félgömböt színezett. Munka közben ő is a rendkívül jó alkotási feltételeket dicsérte. – Itt minden rendben volt – szögezte le. – Voltam más táborokban is, de vannak dolgok, amelyek szervezésben itt jobban működnek. Gondolom, Botár Lacinak és a kulturális központnak köszönhető, hogy pályázati forrásokból megszerzik ennek a tábornak a költségeit. S nemcsak jó munkafeltételeket teremtettek, anyagot biztosítottak, amivel dolgozhatunk, hanem a szállás és az étkezés is kifogástalan volt, ugyanis fontos, hogy a művész feltöltődjön az alkotásra. A bukaresti Carmen Olteanu először vett részt a Free Campen, de olyan jól érezte magát, hogy ha meghívják jövőre is, szívesen eljönne. Itt szerzett élményeit egyetlen szóval írja le: csodálatos. – Először vagyok festészeti alkotótáborban – mondja. – Még nem voltam ilyen helyen, más elképzeléseim voltak az alkotótáborokról. De ezt remekül megszervezték, sokat dolgozunk, mindegyik művész intenzíven dolgozott, s a befektetett munka látszik az alkotásokon is, számunkban és minőségükben egyaránt. A művésznő festéket kavar, hígítót csepegtet bele, újból kavargat, majd határozott mozdulatokkal felviszi a vászonra. Közben elmondja, hogy a táborban részt vevő kollégáitól sokat tanult, ugyanis valamennyien „idősebbek és tapasztaltabbak”, mint ő. – Nagy volt közöttünk az összhang – hangsúlyozta. Karnyújtásnyira tőle barnás tónusú festékkel alapozott lapokon dolgozott a dunaharasztiból érkezett Lehel Endre. Érdeklődésemre elmondta, hogy borvízből kicsapódott salakkal színezett, s „olyan gyönyörű szép pigmentje van”, hogy haza is akar vinni ebből a földből. Ezért máris megbeszélte a bukaresti művésznővel, hogy délután együtt mennek újból a természetes festékért, ugyanis ő is kipróbálta és sikerrel alkalmazta. Kíváncsiskodásomra, hogy mennyire időtálló ez a festék, Lehel Endre elmondta: – Tegnap voltunk Marosvásárhelyen, ahol megnéztük a Free Campen készült munkákból készült válogatást, és ott volt egy ilyen képem, amit hat évvel ezelőtt készítettem. Teljesen olyan volt, mint amikor elkészült. Jó minőségű ragasztóval vittem fel, s mint a beton, úgy ott van. Elmondta azt is, hogy három évvel korábban Csíkcsicsó határában gyűjtött földet használt egyik munkájánál. – Motivált engem Magyari Lajos egyik verse, amiben szépen ír a rögökről. Kimentem Csicsóba, és közvetlenül megtapasztaltam, mi az a rög. És a szimbolikus jelentését is még jobban átéreztem, azt, hogy ebből a rögből élnek meg itt az emberek, mindenféle ebből terem meg – számolt be. – Akkor készítettem egy képet, a pici rögöket nem törtem össze, borsószem nagyságú darabokat vittem föl a képre, s ezek is még ott vannak, ez is ki volt állítva most Marosvásárhelyen. Úgy megragadt, hogy nem töredezik le. Lehel Endre kitért a táborban uralkodó hangulatra is, mondván, hogy az mindig jó, a visszajárók már összeszoktak és „hozzák az alaphangulatot”, a frissen csatlakozottak meg „hamar beidomultak”. Botár László szerint az idei tábor volt talán mind közül „az egyik legintenzívebb, ami a munkaritmust, a hozzáállást illeti”. – Ekkora erőt, ilyen összetartó erőt kevés táborban éreztem – mondta –, és remélem, az eredmény is ennek megfelelő lesz. Szerintem mindenki a maximumot adta magából. Egymást sarkalltuk, jó értelemben. Felvetődött annak a kérdése, hogy miként lehet különböző életkorú, különböző habitusú, különböző környezetben alkotó és különböző technikákkal dolgozó művészek munkáját összehangolni, az egyéni hangvételű munkákból egységes tárlatot összeállítani. – Elsősorban az emberi tényezőt emelném ki – mondta Botár László. – A megfelelő hozzáállásból és viselkedésből indulnék ki, s ehhez a művészetnek még semmi köze: úgy összefogni őket, hogy a fiatal érettnek érezze magát, az idős pedig fiatalnak, közös hangot tudjunk megütni. Közös nyelvet beszélünk, annak ellenére, hogy szinte mindenki más nyelven szól, egymással szót értünk mindenféle nyelven, amit tudunk, vagy csak valamicskét tudunk belőle, de azon is próbál beszélni szégyenérzet nélkül, így folyik a kommunikáció. Talán az angol nyelv az, ami valamennyire közös. A meghívottak kiválasztásával kapcsolatban megjegyezte, hogy próbálja úgy összeválogatni a művészeket, hogy önálló színfoltjai legyenek ennek az alkotótábornak és gyűjteményének. Fazakas Csaba szerint egy idegen kurátor nagyon nehéz helyzetben lenne, ha az itt született alkotásokból kellene kiállítást rendeznie, „mert a folyamat organikusságát nem biztos, hogy első látásra felismerné”, ugyanis a kurátor is pszeudoalkotó, aki a kiállításba „behozza az ő személyiségét és szemléletét”. Állítását mintegy alátámasztja a bukaresti Ana Traci-Neagoe műkritikus, aki végigkövette a Free Campen zajló alkotófolyamatot. – A tábort a részt vevő művészek tapasztalata határozza meg – szögezte le –, csatlakoznak egy csoporthoz, amelyet aztán átalakítanak. A művész látásmódját nagyban befolyásolja az, hogy mit lát, befolyásolja a helyszín. Mint mondta, a tábor helye – a szocreál városképre néző szocreál terem, háttérben a hegyek vonulatával, a természettel – nagyban befolyásolja azt, hogy mit tesznek a táborozók. – Megkérdezve őket, azt válaszolták, hogy vázlatokkal kezdték: a tömbházakról, az épületekről, a minket körülvevő természetről, tehát elsődleges inspirációs forrásuk a környezetük – mondta. Véleménye szerint a természet, „a minket körülvevő világ” meg­jelenik az alkotásokban, „de a művész átértelmezi a látottakat, szintetizálja, új formába önti”. – A legfontosabb a végső forma, ami nem egy tájkép, nem egy látott dolog, hanem az érzés, amit a látottak keltettek a művészben, s amit a művész visszaadott, átad a nézőnek. A kritikus véleménye szerint a táborban túlsúlyban van az absztrakt megközelítés, „gesztusokat rögzítenek az érzések közvetítése érdekében”. – Sok szín és sok érzés van az alkotásokban, és sok lélek van bennük, amit lehetetlen nem érezni – szögezte le. – Egy adott állapotot tükröznek, amit a néző érzékel, s ami nem más, mint az általunk várt eredmény: ide olyan emberek érkeztek, akik tapasztalataik szűrőjén át láttatják az itt látott dolgokat. A kritikus hangsúlyozta, hogy valamennyi alkotás itt készült, „senki nem érkezett kész munkával, vázlatokkal, utazás közben csiszolt ötletekkel”. – Nyitott szívvel, nyitott lélekkel érkeztek, együttműködnek, nyitott lélekkel látnak, kísérleteznek – mondta. – Többen itt próbáltak ki új technikákat, mert nyitottan érkeztek, hogy kipróbálnak valami újat, hogy megosszák társaikkal tapasztalataikat és önmagukra találjanak mindabban, amit létrehoznak. A ma este 6 órakor a Megyeháza Galériában nyíló, a táborban készült munkákból válogatott kiállításról elmondta, egy kurátor számára a legnagyobb kihívást jelenti, hogy egy alkotói csoportot jelenítsen meg egy tárlaton úgy, hogy közös hullámhosszon legyenek az alkotók és a művek is. – Valóban nehéz feladat, de most csoportról van szó, olyan emberekről, akik egy légtérben, egyazon műteremben alkotnak. Ráadásul nincs mindenki szokva ahhoz, hogy mások társaságában dolgozzon, egy ilyen helyen változtatnia kell munkamódszerein, hogy másokkal kölcsönhatásban dolgozzon. S mivel együtt alkottak, a művek összecsengenek, azonos, jól megalapozott, közös kurátori vízió mentén készültek. Azt látni, hogy a munkák kötődnek egymáshoz. Bizonyára a közös ihletforrás, az egymással megosztott ötletek, egymástól eltanult technikák is rányomják erre bélyegüket. Ha megnézed az alkotásokat, egymás hatását véled felfedezni bennük: egy-egy színfoltot, egy-egy gesztust. S mindez megkönnyíti a kiállításrendező dolgát, egységes diskurzussá tudja szervezni a műveket, hogy a tárlat egységes legyen, reprezentatív legyen az idei tábor számára. Kíváncsian várom a ma esti megnyitót.