Az irodalmi vissza­te­kin­tés után saját len­gyel­or­szá­gi él­mé­nye­i­met is meg­osz­tom. Először 1974-ben, a Köz­gaz­da­sá­gi Egyetem Cho­rus Oe­co­no­micus énekkarával utaztunk Krakkóba. Nagy volt az izgalom, hiszen ekkor még ritka lehetőségnek számított a külföldi utazás. Nagy szeretettel fogadtak minket, s a hangversenyünkön is szép számú közönség jelent meg. Az ellátás nem volt valami fényes, viszont a banketten vendéglátóink kitettek magukért; s megerősítem a lengyelekről írottakat, mindenki igencsak kirittyentette magát. A tolmács szerepét kórustársunk, Marek vállalta magára.

A hetvenes évek közepén itthon igencsak divatba jött a czestochowai Fekete Madonnához való zarándoklat. A hosszú úton a magyar fiatalok együtt meneteltek és imádkoztak helybéli testvéreikkel, pajtákban aludtak, mindenki lelki élményekkel gazdagon tért haza. Az első utam emlékezetes élménye volt nekem is a czestochowai látogatásom. A szabadnapon egyik kórustársam­mal indultunk útnak, ráadásul autóstoppal. A kórusvezetőnknek csa­lád­lá­togatásra hivatkoztunk, za­rán­dokutunkat nem nézték volna jó szemmel. Akik felvettek, amikor megtudták, honnan is jöttünk, nagyon kedvesek voltak, oroszul, németül próbáltuk magunkat megértetni. A magyar alapítású szent­helyen misét hallgattunk, a hívőkkel együtt imádkoztunk. Egyik nővértől egy kisujjon forgatható rózsafüzért kaptunk ajándékba. Most, mikor e sorokat írom, bevillan, hogy számos magyar templomban van a kegyképnek másolata. A ba­la­ton­sze­me­si templomban lévőt a lengyel menekültek 1943-ban ajándékozták a Hunyady grófi családnak, mivel e főnemesi família tagjai is kivették részüket az érkezettek ellátásában. 
A lengyel egyetemi énekkar később viszonozta a látogatást, ahol mi szerettük volna méltó módon fogadni barátainkat. A zárórendezvényen fergeteges volt a hangulat, táncra kerekedtünk, s megtanultuk a nemesi tánc, a polonéz lépéseit.
A 80-as években a Hungaroton munkatársaként gyakran megfordultam Varsóban. A magyar popzene nagyon népszerű volt az országban, utalhatok itt a Locomotiv GT 1975-ben megjelent varsói lemezére és az I Love You Warsaw számra. Üzleti útjaink mindig sikeresek voltak, és jutott idő városnézésre és múzeumlátogatásra is. Ekkor már keményen érződött a gazdaságuk mélyrepülése, az üzletek kongtak az ürességtől, nepperek szállták meg az utcákat, engem is átvertek egy pénzváltásnál. Az egyik ottlétem megrendítő élménye volt, mikor szabadidőmben elzarándokoltam a Kosztka Szent Szaniszló jezsuitáról elnevezett Isten házába, a vértanú pap Jerzy Popiełuszko templomába. Az atya a Szolidaritás mozgalomnak is egyik lelki vezetője volt, így a templomkert a Független Szakszervezet transzparenseivel volt tele. Egy más alkalommal édesanyám barátnője, Éva Mickiewicz, a nagy lengyel költő leszármazottja hívott meg vacsorára, s az asztal roskadozott a finomságoktól. Meggyőződésem, hogy a kedves vendéglátóm kétheti kosztpénzét fogyasztottuk el egy ültő helyünkben. Még sorolhatnám lengyelországi kedves emlékeimet, mindig szívesen mentem a baráti országba.
Napjainkban talán a „baráti” jelző ismét értelmet nyert, de a régi, kölcsönös szimpátiától még messze vagyunk. Közben generációk nőttek fel, a fiatalokban már kevésbé él az egykori kötődés. Budapesten a már említett Lengyel Kulturális Intézet, a varsói Magyar Kulturális Központ, valamint az egyetemi tanszékek is sokat tesznek a kapcsolatok erősítéséért. Az említett könyveket is érdemes volt ezért kezembe venni.