[dropcap]M[/dropcap]ire vásárlásainkat befejeztük, megérkeztek az elefántjaink is. A hatalmas, de békés és szófogadó állatokat egyenruhába öltöztették: vörös takarók borították, szélén széles sötétkék csíkkal, amelyet sárga fodor segélyezett. Hasonló színösszeállítású kis takarók voltak, festett ormányuk fölött fejükön is: az nem derült ki, hogy csak dísznek vagy a napszúrástól védték kenyérkereső állataikat. Az elefántok hátára négyszögletes vasülőkét rögzítettek, elöl-hátul alacsony vaskerítéssel, két oldalán leakasztható vasrúddal: ott lehetett beülni – kettesével – a kis, vékony párnával bélelt ládába, majd visszaakasztották a védőrudat. Az elefánthajcsár az állat nyakán, kényelmes párnán trónolt lovaglóülésben, kezében bottal, és onnan irányítgatta, nógatta néha gyorsabb ügetésre állatát, hogy versenyre keljen a többiekkel. Nem volt különösebben érdekes mutatvány az ütés hatására igyekvő nehézkes állat látványa, meg a veszélyes ingadozás sem a hátán. A bizonytalanság, sőt az enyhe félelem is kísért elefántozásunk idején, mert igaz ugyan, hogy nem az elefánton utazás alkalmával történt balesetektől hangos a sajtó, mégis a lehetősége, alátámasztva a megállíthatatlan zötykölődéssel és az egész országban tapasztalt egyéb tákoltsággal, erősítette ezt a kényelmetlen érzésemet. Nem volt lélekemelő utazás! A kemény ládikó bizony az állat minden mozdulatára élénken reagált és mindenfelé billent, határozottan nyomkodva nekitámasztott vagy nekiütődő testrészeinket. Ennek ellenére, megérkezvén a hatalmas királyi udvarba, Márti úgy gondolta, hogy ad egy kis borravalót a vezetőnknek, annak ellenére, hogy Nóra már első nap beszedett egy összeget azzal a céllal, hogy ő osztogatja nevünkben a borravalót. Azt azonban nem tudtuk, ezt mikor és hogyan teszi. Ez így rendben is lett volna olyan szempontból, hogy mindenki azonos összeggel járult hozzá, ha a szolgák meg a különböző szolgáltatások eszközlői nem várták volna el, legtöbbször jelezvén is, hogy kapjanak tőlünk egy kis baksist. Bizony eléggé kényelmetlen volt a helyzet, hisz nem mondhattuk, hogy majd megkapja a végén (talán?), és nem küldhettük az idegenvezetőhöz, hogy kérje tőle, mert mi neki odaadtuk már. Ezért rendszeresen megtörtént, különösen a szállítóink, de néha a szállodásfiúk esetében, is hogy adtunk valamennyi aprót nekik. Márti tehát odanyújtott egy kis összeget az utaztatónknak – nem tudom, minek nevezzem az elefánt nyakán ülő fickót –, aki nemet intett, közben kézzel-lábban jelezve, hogy az kevés. Útitársam, kissé meglepődve ugyan, de tett még hozzá és újra felajánlotta, mire szintén keveslés volt a válasz. Erre aztán fölháborodott és eltette a pénzét, mire az emberünk kezdte pergő nyelvvel és heves gesztusokkal magyarázni, hogy jó lesz neki akármennyi, de nem győzte meg Mártit – pluszkereset nélkül maradt. Az erőd udvarának impozáns, tornyos-kupolás főbejáratával szemben lévő fal egy része belülről elefántnyi magasságban volt kiképezve, tehát e mellé álltak az állatok és mi oda léptünk ki, majd egy lépcsőn sétáltunk le. Hogy az eleve ezért készült, vagy sem, nem derült ki. Masszív fallal, rajta kupolás tetőpavilonnal határolt lépcsősoron jutottunk a gazdagon festett Oroszlán-kapuhoz, amely az I. Dzsaj Szingh, 1621–1667 közötti uralkodása idején épült palotába vezetett. Itt újra egy udvarba jutottunk, amelynek egyik felén – kissé véletlenszerűen elhelyezve – a nyilvános kihallgatások oszlopcsarnoka áll. Körben árkádos, oszlopos folyosókkal szabdalt masszív fal határolja, mely egyik oldalán virágokkal, girlandokkal kifestett háromszintes épületté változik – tulajdonképpen egy hatalmas átjáró a következő udvarba –, az 1640-ben épült Ganésa Pól (mennyezetén természetesen Ganésa kis képével), amelynek legfelső szintje a magánlakosztályokhoz kapcsolódik, valójában ezek a vastag falak rejtik azokat. Tábla jelezte, hogy mellette egykoron hamam – azaz török fürdő – kínálta szolgáltatásait. Tudni kell, magam is ekkortájt jöttem rá, hogy azok a típusú paloták, amelyek mifelénk ismertek, óriási fogadó-, bál- és tükörtermekkel, Indiában csak sokkal később, a tizenkilencedik század második felében jelentek meg, és belül azok is eléggé sötétek s barátságtalanok, ridegek, hisz ablakaik vagy sűrű ráccsal védettek, vagy áttört kőből készültek. Az újabb udvart egy nyírt bokrokkal, szökőkúttal, márványösvényekkel szabdalt és hasonló faragott kerítéssel körbezárt kert meg a gazdagon díszített magánkihallgatások csarnoka uralta: márványoszlopait virágos faragások ékesítették, falait és még a mennyezetét is végig csillámló mozaik borította, melyet helyenként festett képek és faragások tetéztek. A falakon körbe lehetett sétálni, valószínűleg az egykoron ott élő hölgyeknek is ez volt a legjelentősebb elfoglaltsága. A panoráma igen szép volt, bármerre néztem. Onnan fentről nekem hatásosabbnak tűntek az udvarok, mint mikor bennük sétáltam – olyankor kevésbé karakteresnek és életszerűnek éreztem őket, mint amikor lepillantottam rájuk: így, kissé eltávolodva, szinte festőivé lényegültek. Csodaszép volt az erőd lábánál elterülő tavacska a gondosan szerkesztett és megvalósított kertjével, meg az óváros látható része a felfelé vezető utakkal, amelyeken a megszokott élénk színekbe öltözött nők és elefántok sétálgattak. Gyalog ereszkedtünk le mi is a várból. Az autóbuszunkig pedig még élveztük a sugárút, egy tavi palota meg a zajló élet látványát. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="9117,9118,9119"]