Immár másodjára tüntettek múlt héten Csíkszeredában az erdőirtások ellen. Először alig voltak egy páran, igaz, a szervezők is későn indultak el, túl nagy hírverés, toborzás nem volt, az embernek inkább az az érzése támadt, hogy egy baráti, ismerősi kör tagjai gyűltek össze a Szabadság téren, és pár felirattal igyekeztek felhívni a közvélemény figyelmét a témára. Másodszor már a szervezésre nem igazán lehet panasz: már napokkal az esemény időpontja előtt futott a hír a közösségi oldalakon, győzködték egymást a „lájkolók”, hogy a részvétel fontos, hogy az unokáink jövője, a tiszta levegő meg hasonlók. Gyűltek is szép számban, akik virtuálisan csatlakoztak az eseményhez, így hát a szervezők optimizmusa jogos volt, hogy ezúttal már valóban lesz tüntetés kinézete a dolognak, nem csupán csődület. Hát, nem lett. Némileg többen gyűltek össze ugyan, mint első alkalommal, de még mindig közel sem annyian, mint amennyit a téma fontossága megkívánt volna. Az arra járók sem mutattak túl nagy érdeklődést, nem nagyon izgatott senkit, hogy az összesereglett közel 70 ember mit is akar. Napokig gondolkodtam, mi lehet az oka annak, hogy nem sikerült a város lakosságának az ingerküszöbét elérni ezzel a témával. A mértéktelen erdőkitermelések ténye mindenki előtt ismert, nem kell ahhoz erdészetben jártas szakembernek lenni. Én személy szerint akkor szembesültem az irtás mértékével, mikor először láttam meg, hogy röpke két-három év alatt mi lett például abból az erdőből, ami itt, a várostól nem messze, a Lina kanyar környékén állt nem is olyan rég, vagy milyen világosság van kicsit tovább, az Anna vendéglőt elhagyva, az út menti fák mögött, ahol nem is olyan rég a sűrű erdőbe nem tudott behatolni a nap fénye. Hektárokról tűntek el a méretes fenyők, helyüket pedig a gaz veszi fel. És ilyen helyeket bőven lehet látni a megyében, mégis, mikor fel kellene lépni az erdőirtás ellen, alig akad egy maroknyi ember, aki ezt vállalja. Miért, vajon? Az érdektelenség minden bizonnyal nagy szerepet játszik a történetben. A passzivitás. A „nem az én bajom, nem foglalkozom vele” attitűd. Nagyon nehéz manapság olyan témát találni, ami annyira eléri az emberek ingerküszö- bét, hogy hajlandók legyenek érte az utcára vonulni. A bérek negyedének levágása sem vitte utcára az elégedetleneket, pedig akkor voltak szép számmal, és direkt a zsebüket érintő kérdésről volt szó. Akkor mit várunk most, amikor ilyen elvont fogalmak, mint a környezetünk védelme, az erdőink megóvása a tét? De nem csak a passzivitás az ok. Lehet ott más is. Például, az érdek. Az anyagi érdek. Merthogy a székelyföldi „ősi” erdőinket, be kell látni, nem az idegenek adják el, és a letarolt fák ára sem valami távoli, megfoghatatlan zsákban landol. A székely erdőtulajdonos is elsősorban azt nézi, hogy mikor, mennyi fát tud eladni, és mennyiért. És mivel ennek a biznisznek a szálai igen magasra nyúlnak, van is az országnak egy olyan törvénykezése e téren, hogy még igazán lopni sem kell, lehet vinni fényes nappal az erdőt, vagonba rakni, és indítani Kínába. A pénzt pedig megszámolni, elosztani és zsebre vágni. Ezek után meg ki a fenét érdekel az erdőink, környezetünk, a Földünk jövője, tágabb értelemben a mi jövőnk? Legfennebb azt a 70 embert, aki kivonult minap a térre tüntetni…

 Forró-Erős Gyöngyi