enyhe havazás
borús égbolt
Egy az ezerből
Szinte végig esett, ültünk a domboldalban, és azt találgattuk, hogy vajon igazi-e a székely ruhás lányok derékon alul érő, befont haja, a felnőttek pedig viccelődve arra biztattak, hogy menjünk oda és húzzuk meg, majd kiderül – ez az első emlékem az Ezer Székely Leány Napjáról valamikor gyermekkoromból. Aztán évek múltán már-már nyűg lett a viselet, hiszen az iskolában minden nemzeti ünnepen, kórusfellépésen, évzárón és jeles napon kötelezően magunkra kellett ölteni. S mondták eleget, hogy milyen szép, a lázadó kamasznak sehogy sem volt kedve keményített alsószoknyát és meleg csizmát hordani a nyári kánikulában.
De aztán telt az idő, s a viselethez fűződő viszony is változott – ahogy az lenni szokott. Egészen addig, hogy két éve elővetettem édesanyámmal a szekrény aljáról a székely ruhát. Épp az Ezer Székely Leány Napja előtt, mert egy akartam lenni az ezerből. Az akkor kapott kitűzőn a következő szöveg állt: Igaz becsületére váljék, hogy az Úr 2014. évében, az Ezer Székely Leány Napjának ünnepén 3. számú bejegyzéssel viseletbe öltözve megjelent. Pedig kánikula volt, és a Hármashalom-oltárhoz vezető úton igencsak beporosodott a csizmám, melegem volt, és a kötényem sem volt makulátlan, amire hazaértem. Mégis jóleső érzéssel vetettem le késő délután a székely ruhám. Mert bár lehet kívülről csodálni, gyönyörködni a sok ezer székely ruhás fiatalban és idősben, de legalább egyszer meg kell tapasztalni, milyen kimenni a nyeregbe, és esetleg eljárni a közös táncot, részt venni a játékban.
Azóta másképp nézek a székely ruhásokra, és hiszem, igaz becsületükre válik, hogy viseletbe öltözve megjelennek.
Háromszéki Eszter
