borús égbolt
Égi tűzpirosban
Be jó, hogy hazajöttünk. Gyalog, lóháton, drótszamáron. Hívott a haza. A vér. A testvériség. Hiszen egy anyának vagyunk gyermekei. És Mária honn van. Somlyón otthon van. Mi is hozzá érünk haza. Ha kell, a hatóságok létszámcsökkentő ötletei ellenére is – még egyszer egy annyian. Hiszen ha nekik negyvenezer a felső határ, nekünk van, ahonnan rádupláznunk.
Be jó, hogy ehhez nem kell kampány, mint az oltáshoz. Csak meghallani az égi hívó szót onnan belülről. Csak engedni a szent hely vonzásának. Csak engedni a Lélek beárnyékoló erejének. Mert az ő beárnyékolása nem hiány, hanem többlet. Az Isten átlelkesítő erejével való „lefödöttség”. Akkor vehetjük az égi jelet, amely átcikázik kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, falusiak és városiak szívén, és megérinti, megbabonázza, „átfesti” lelki ereit.
Jó volt érezni ezt a százezres tömeget áhítatban, csendben, imádságos alázatban. Hogy ország-világ, hatóságok és kíváncsiskodók, világhálós rajongók és otthon ülő, puhány bátortalanok szeme láttára képviselte az Istenbe vetett hit erejét, a nép élni akarását. Lelkigyakorlat volt ez a javából, tele biztató üzenettel, felhívással, lüktetéssel. Hiszen akik elindulnak a zarándokútra, hozzáadott értéket képviselnek. Mutatják az utat a többieknek is. Akik még nem értek haza, akik még úton vannak, csak éppen a másik irányba, és még nem tértek meg.
Akik eljöttek Csíksomlyóra, azok felerősítik egyházunk hit- és nemzetmegtartó erejét, hiszen csak az Istenbe kapaszkodás segít át minden testi-lelki, egyéni és közösségi hullámvölgyön. Mint a búvár, aki lejárt a víz mélyébe és felhozta a beleejtett kincset, majd fölbukkanva fölmutatta, íme, itt van… Ilyenkor egymás jelenlétéből, imájából, énekéből is erőre kapunk, mert a Láthatatlan Lélek szórja tüzes nyelveit és általa megtáltosodunk. Felbuzog a vér ereinkben, tűz gyúl a szívünkbe, és mint patakocskák eső után, „összefolyik” szeretetünk, hitünk a közösbe, egyesül egy nagy folyamba, tengernyi mélységgé dagad, amelynek nem tud földi erő ellenállni.
Mekkora ereje van a közösségi imának. Ilyenkor látszik meg. Ezt már „pogány” szinten is ezrek tapasztalják egy koncert közönségeként vagy egy mérkőzés alatt. Hát amikor százezer magyar-székely-katolikus-hívő döbbent csendben vagy mennyei hangorkánban dicsőíti az Urat, s köszönti a Szűzanyát. Isten azokra küldi Lelkét, akik befogadják, akik ráhangolódtak és hagyják, hogy átjárja életüket. Mint a kászoni tejbegyűjtőnél, ahol a déli harangszóra, külső beavatkozás nélkül mindenki egyszerre imába kezd. Napi rendszerességgel. Vagy mint a Gyimes-völgyi, „szerbe járó” gazdák hétköznapjaiban, akik pünkösdtől Szent Andrásig, annyi napra, ahány tehenük van, magukra vállalják a többi gazda jószágát, ellátják, gondoskodva a másikról, áldozatot hozva közösségéért, és ilyenkor a vasárnapi szentmisét a természet oltáránál élik át.
Mert a többiek imája és az ő szeretetszolgálatuk felhasítja az egeket.
Jó lenne, ha a Pünkösdi Lélek minket is munkába állítana, hogy vállaljunk felelősséget egymásért, közösségeinkért. Hogy megbecsüljük kapott értékeinket, a Lélek ajándékait. Egyik plébánián hallottam, hogy a helyi plébános már hat éve elhunyt, templomot és közösséget is épített, de még senki nem mondatott érte szentmisét… Pedig Boldogemlékű Márton Áron, nagy püspökünk népének nagy zeneművét már megalkotta, a kottát lefektette. Most már csak éppen játszani kellene belőle.
Veni Sancte Paraklétosz!
Sebestyén Péter római katolikus plébános
.jpg)
