No nem az igazi román bobválogatott, félreértés ne essék. Azt akarom elmesélni, hogyan lettünk mi bobválogatottak. Úgy gondolom ugyanis, hogy kiérdemeltük a címet. Tél volt, a Madarasi-Hargitára indultunk sízni, természetesen, viszont nem épp a terepnek legmegfelelőbb autóval. A reggeli magabiztosságunkra és elhivatottságunkra alapozva ugyanis azt gondoltuk, hogy a román autóipar jelenlegi csodájával – egy Logannal – útnak indulhatunk. És mi megtettük.
Aki ismeri a terepet, az tudja, hogy Szentegyháza felől nem lehet akármilyen autóval kimenni a Madarasi-Hargitára. Ezt mi is tudtuk, a terepet is ismertük, viszont még Szentegyházán is tartott a magabiztosságunk és elhivatottságunk. Szóval öt ember, csomagtartóból kilógó sílécek, benne bakancsok és egyéb felszerelések, hólánc nuku, négyszernégyről pedig álmában sem hallott a kisautó: így indultunk neki a székelyek szent hegyének télnek idején, nagy hóban. Bár kellő felszereléssel nem rendelkeztünk, de tudtuk, hogy akármilyen kihívás elé kerülünk, mi megoldjuk. Mondhatni, ez volt a mottónk. Hogy megoldjuk. Nem is volt gond, nagyon jól ment a kisautó felfelé – a sofőr is ügyes volt –, egészen addig, míg félre nem kellett állni, és elengedni egy szemből jövő másik autót. Ekkor próbálhatta ki magát az újdonsült román bobválogatott, mert a kisautó nem tudott elindulni. Sofőrünk utasítására kipattantunk a kocsiból, és négyen addig toltuk azt – hegynek felfelé! –, amíg jó lendületet kapott. Világos volt viszont, hogy nincs megállás, mert akkor nem tud elindulni a kisautó. Ezért menet közben, kiszámított pontossággal, szépen sorban beugráltunk az autóba. Mindezt megismételtük még párszor, amíg kiértünk a hegyre, és sofőrünk ügyesen leparkolta a kisautót. Ekkor odajöttek hozzánk a mögöttünk haladó kocsi utasai, hogy gratuláljanak, és köszönetet mondjanak, hiszen ilyen jó műsorban rég nem volt részük. Való igaz, hogy ügyességből nem volt hiány. Így indult sízni a helyi bobválogatott…