erős felhőzet
Dzsembori
Cserkész-világtábor. Így jellemzi a magyar baloldal médiája az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Gúnyolódott egyet rajta, mert bele akar kötni Istenbe. Persze mégse Istenbe, mert őt nem ismeri, nem is érdekli. Csak zavarja a politikai kereszténység, Orbán Viktor meg Ferenc pápa, aki a szlovákokhoz menet tesz egy kanyart Pestre. Zavarja a kiutalt 30 milliárdos támogatás, melyet a szervezők kaptak. Közben lelkendezik – az erdélyi média is –, hogy 17 ezren buliztak a vásárhelyi várban. Több ezren Szentsimonban és Kolozsváron rázták magukat, mert kell a cirkusz és a kenyér. Fogy a drog és a sör… Másképp nem tudjuk elviselni a feszültséget… Arról meg hallgat a média, hogy ez az egyhetes rendezvénysorozat a nemzet hitvallása, a magyarok „Úrfelmutatása”.
Nemcsak felmutatunk valamit nemzetünk kincseiből, amelyeket a történelem folyamán – hála az Úrnak – áthatott a keresztény hit, szellemiség. Amely a kultúránkat is megszentelte és magasabb rangra emelte. Amely most már Európában is klasszikusnak számít. De felmutatjuk magát az isteni erőforrást, az Eucharisztikus Jézust, aki köztünk maradt az Oltáriszentségben. Azért megyünk ki Krisztussal az utcára, mert most rajtunk a sor, hogy megmutassuk, mit gondolunk róla, ki Ő nekünk. Igen, ezt is lehet társadalmi, össznépi szinten. Méltósággal evangelizálva. Missziós kezet nyújtva a másik felé. Hittestvéreinknek, honfitársainknak. A gyűlölködőknek is, az ateistáknak is, a másképp gondolkodóknak is. Ez nem az a fajta hiúság, amellyel unos-untalan, menten kiposztolunk egy szelfit vagy a legújabb süteményt, valahányszor nem bírjuk visszafogni magamutogató egónkat. Nem a tetkónkkal, a találmányainkkal, a projektjeinkkel vagy a megvalósításainkkal dicsekszünk, hanem Krisztussal, aki minket éltet, s akiből életerőnk forrásozik.
Több mint 80 országból jönnek előadók, tanúságtevő katolikusok, hogy ezen a világméretű lelki olimpián részt vegyenek. Mert itt a Lélek sűríti a lelki esszenciákat. Itt már az ő „palackjából” kapunk „dúsított” oxigént.
Arról is hallgat a világi média, hogy vasárnap (szerk. megj: a pápai misén) akár félmillióan is lesznek. Akárcsak a csíksomlyói nyeregben. Hogy megosszák egymással örömüket, megerősítsék egymást hitükben. Hogy felmutassák ennek a hitében fáradt, kereszténységében vérszegénnyé váló Európának egyházunk aranytartalékát, Krisztus szent Testét és Vérét. Pedig tudhatná az ellentábor, hogy egy nemzet lelki egészségének mutatói legalább annyira fontosak, mint a GDP. Tudhatná, hogy a lengyel után a legkeresztényibb nemzet épp a szlovák. És Romániába is azért jött a pápa, mert arányaiban, Európa-szerte a romániai katolikusság adja a legtöbb kispapot az egyháznak. És tudhatná, hogy az erdélyi magyar keresztények is a magyar nemzethez tartoznak. És hol van még olyan nép, amely három országba szakadva, kétszer is találkozhat a Szentatyával?
Mert ennek a „lelki” fesztiválnak nem szórakoztatás a célja, hanem a tiszta öröm. Büszkén kiállni a hitben Krisztusért. Kimozdulni az önsajnáló, számítógép mögé megbújó, elkényelmesedett, elidegenítő, onlájn-fészbukos magatartásból, és utcára vinni örömünket. Ahogy a flashmobbal, az érzékenyítő tüntetésekkel, felvonulásokkal az Isten nélküli világ is hatni akar a közvéleményre. Csakhogy a mi esetünkben, ennek a világ előtti „magamutogatásnak” más a célja, a módja, a hangulata, a kisugárzása. Mert itt a hívő közösség mutatkozik meg. Megjelenítve a világot szeretetével átölelő Eucharisztikus Krisztus magasztosságát, emelkedettségét. Az áhítat és buzgóság manapság lekezelendő. Nincs haszon belőle. De sem a szórakozás, sem a száraz ráció nem elégíti ki az ember boldogság utáni vágyát. A zsigeri élmények pedig inkább becsapnak és még nagyobb lesz az üresség utánuk.
Milyen más érzés egy ilyen liturgián részt venni. Nem tehető vele egy kalap alá sem egy olimpiai megnyitó, sem gépzenés, dübörgő fesztivál.
„Ha ti nem szólaltok meg, a kövek szólalnak meg.” „Amit suttogva mondotok, háztetőkről hirdetik.” „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet.” „Ha nem eszitek az emberfia testét, nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Én vagyok az élet kenyere.” – mondja a mi Urunk. (Lk 19; Mt 28, 19; Lk 10; Jn 6, 48-50)
Az első keresztények is ezt tették, néha félve, titokban, máskor kinn, szemben a világgal, vállalva a vértanúságot. Ezt teszi mai magyar egyházunk is. Elvinni Krisztust a másik embernek. Gyere, testvér, megmutatom, hol lakik az Úr! Gyere, időzz el nála, vedd észre, hogy itt van, veled van. Sőt az Eucharisztiában eggyé válik veled.
Ne csak szavát hallgasd. Neked is asztalt terít. S ahogy a pap szavára a kenyérből Krisztus teste lesz, úgy változik, lényegül át lassan az is, aki engem eszik.
Így kapcsol össze minden népet, s nemzetet.
Sebestyén Péter római katolikus plébános
