(Pályázat)

Szilveszter Dániel flekkenfalvi költő és lírikus otthonától nem messze, a hálátlanul nevét még fel nem vevő település sportpályáján tartózkodott. Ha véletlenül valaki olyan tévedt volna arra, akinek a dolgok lényegbeli feltárásához avatatlan szeme van, az azt hihette volna, hogy a költő sétál, de szerencsére senki nem járt arra, így a lírikus egy-egy nagyobb cigarettacsikket is fel tudott venni a földről. 

A művész az ihletet várta. Az ihlet nem jött, csak egy sánta, foltos kutya, mely miután egy csontot talált a fűben, lefeküdt és rágni kezdte. „Mennyire is hasonlít a magamfajta alkotóember ehhez a kutyához” – mélázott a költő. „Ő is jön-megy a világban, keresvén az éhét, szomját oltó betevőt, akárcsak mi, művészek az ihletet. És amikor megtalálja, megrágja, megemészti, és tejjé alakítva táplálékként kínálja azt fel utódainak, akárcsak mi, kik arra teremtettünk, hogy szellemi táplálékot nyújtsunk mind népünk, nemzetünk, mind a tágabb értelemben vett nagyvilág számára. És mivel tudjuk, hogy a legegészségesebb táplálék a bio, ezért akárcsak ez a szuka, mi is a legtermészetesebb, legzsírosabb tejünket nyújtjuk táplálékul a nagyvilágnak. Ezen izzadságos munkánkért kicsikart bér viszont néha még megélhetésünket sem fedezi” – folytatta gondolatainak sorát lemondóan. „Lehet, hogy ezen tevékenységünket, mely által természetes anyagokból, amilyen az ihlet is, természetes anyagokká alakítunk dolgokat, amilyen például az operett, a kereskedelem és a termelés területeire is ki kellene terjesszük. Például, ha belém nemcsak ész és tehetség szorult volna, hanem egy kis kereskedőszellem is, az általam tenyésztett nyulakat pillanatnyi pénzügyi zavaromban nem adnám el pálinkáért, de azokat elszaporítva akár farmot is létesíthetnék. És most, amikor a biotermékek reneszánszát éljük, most, amikor az angol tudósok több csoportja is kimutatta, hogy minden olyan állat húsa egészséges, amelynek az elejtéséhez sokat kell szaladnia az embernek, azt hiszem, nem lenne egy felelőtlen vállalkozás. Úgy gondolom, akár még a nyulak ürülékét is hasznosítani tudnám. Például, ha az általuk termelt apró bogyókat összegyűjteném, megszárítanám, majd festés után cérnára fűzném, akár biodegradábilis nyakláncként is értékesíthetném. Nyaklánc, ami lebomlik, válogatott alapanyagból reklámszöveggel ezreket adhatnék el, mert aki ilyent vásárol, az a szépérzékén túl környezettudatosságáról is tanúbizonyságot tehetne, igazi felvilágosult úrinő, vagy, miért ne, úriember lehetne. Igen, persze, ehhez igényt, keresletet is kell teremteni. Közelebb kell vinni a város lakóit a falu és a természet értékeihez, de nem úgy, mint ahogy errefelé teszik azt a Falu a városban program keretében, hogy bevisznek a városba egy csomó szénabálát meg traktort, hogy az ott élők bámulják, mint borjú az új kaput, de aktív résztvevőként kell bevonni a város lakosságát a termelésbe. Ha például valaki engem megtámogatna, és vehetnék száz, kétszáz darab kopasz nyakú tyúkot, máris azzal a kéréssel fordulhatnék a városi nők állatbarát egyletéhez, hogy a téli hónapokra kössenek azoknak nyaksálat. Ha minden elkészült sálért cserében csak egy biotojást adnék, fogadok, úgy rákapnának annak az ízére, hogy attól kezdve mind az ékszereket, mind a napi betevőt – és gondolok itt a szellemiekre is – csakis tőlem vásárolnák.”

A költő állt és gondolkodott. Ha valaki arra járt volna, láthatta volna, hogy égnek körmére és hogy dobja el káromkodva a földről felvett cigarettacsikket, és hogy indul el a kocsma felé azzal az elképzeléssel, hogy keres valakit, aki meghívja majd egy-két pohár pálinkára, s ha már viharként tomboló gondolatai elcsendesedtek, lejegyzi azokat, és pályázat néven be is nyújtja Flekkenfalva polgármesteri hivatalához.