borús égbolt
Diaszpóra
A magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik. Elképzelhetetlen számukra, hogy a magyar nyelv mint kommunikációs eszköz a közterekről a templom és az iskola falai közé szorul vissza, egyre kevesebb az a hivatal, bolt, vendéglátóhely – a nyelvhasználat megannyi tere –, ahol magyar nyelven tudna érvényesülni, ügyeit intézni, bevásárolni vagy enni-innivalót kérni. S nem feltétlenül amiatt, mert a román többség elutasító vagy rosszindulatú volna, hanem mert számbeli kisebbségéből fakadóan egyre kevesebb hivatalnokot, bolti eladót, vendéglátó-egységbeli alkalmazottat tud kitermelni magából a közösség. Pedig ilyen közösségek tőlünk karnyújtásnyi távolságra is élnek, nem kell értük a nagyvárosi szórványokba – Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra – vagy a mezőségi falvakba menni.
Tanulságos beszélgetésen vehettem részt a hét végén Maroshévízen: helyi értelmiségiek – köztük a római katolikus és a református lelkész, valamint a magyar iskola igazgatója – hazai és magyarországi politikai döntéshozókat, szórványügyekben jártas, elkötelezett és egyházukban a témában illetékes tisztségeket betöltő lelkészeket, jó tapasztalatokról beszámoló pedagógusokat ültettek egy asztalhoz, hogy ki-ki elmondja véleményét a kérdésben és vázolja a megoldásokra vonatkozó elképzeléseit. Az elhangzott számokból az derült ki, hogy a Székelyföldre jellemző elvándorlási hullám – ami elsősorban a fiatalok körében dívik – rátevődik a gazdasági szempontból peremvidéknek számító térségre jellemző kilátástalanságra, kiúttalanság-érzetre, s együttes hatásként a közösség gyors fogyását eredményezte. Röpke tíz év alatt a hévízi magyar közösség egyharmadával csökkent – 3000 főről 2000-re –, s bár a helyi román közösséget is sújtotta a fogyatkozás, a magyarok elvándorlásának mértéke nagyobb volt, így a magyar közösség számaránya is a város lakosságának egynegyedéről egyötödrészére apadt. Még egy kicsi, s már a nyelvi jogokat szavatoló 20 százalékos küszöb alá kerül a magyarság számaránya.
Nem veszünk erről tudomást, minthogy arról sem, hogy a Székelyföld városaiban is rohamosan csökken számarányunk. Pedig csak figyelni kellene egy kicsit arra is, hogy mi történik körülöttünk, a szomszédunkban – ha már nem vagyunk hajlandóak szemünket a szórványvidékekre, azok gondjaira, küzdelmeire vetni, ha már nem veszünk tudomást arról, hogy miként változott meg a délvidéki, felvidéki, korábban magyar többségű települések etnikai összetétele. Pedig észre kellene vennünk és tudatunkba vésnünk, hogy ami Marosvásárhelyen, Maros megye mezőségi részén történt, történik, hamarosan nálunk is bekövetkezik. Nem egy településen már eltemették az utolsó magyart, nincs már kinek szóljon az évszázados templom harangja, üresen tátong a visszaszolgáltatott iskolaépület.
Tehát ne hagyjon hidegen senkit a szórványtelepülések kiürülése, ugyanis ezek a települések mintegy lakmuszként mutatják, mi vár önelégültségbe, érdektelenségbe és a magyarországi kereskedelmi adók sorozatainak álomvilágába merült közösségeinkre. De egyelőre azt tapasztalni, hogy a magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik.
Sarány István
_cm.JPG)
