tiszta égbolt
De legalább a tenger ingyen van…
…mondja a lányom, amikor arról beszélgetünk, hogy jól felmentek az árak a román nagyvíz martján, s noha ilyenkor úgyis rászánja az ember a rászánnivalót, mégsem díjazza, ha hülyének nézik, átverik. Maga a víz akkor is ingyen van, erősíti, és nem tudom azzal sem kiábrándítani, hogy ebben az életben semmi nincs ingyen.
A román tengerpart legutolsó állomása, a régi vám, a bolgár határ közelében lévő Vama Veche a szabadság és a szabad élet szimbóluma volt egykoron, s ha egykori fénye mára meg is kopott, még erőlködik megőrizni régi báját. Ide jártak a szabadlelkű művészek, a féktelen szabadság életérzését megtapasztalni és megélni vágyó hippik, rockerek, nudisták és a munkájukból kizökkenni akaró, de mindenre nyitott entellektüelek. Azok, akik nem vágytak semmilyen sallangra, akik a minimál körülmények diszkrét báját keresték, akik meztelenül fürödtek a tengerben, este pedig tábortüzet gyújtottak a parton és a világgal megbékélve, mindenkit szeretve körültáncolták.
Ez volt az egyetlen hely Konstancától lefelé, ahol nem épültek drága szállodák, a partot nem töltötték meg kemény lejekért bérelhető napágyakkal és drága koktélokat kínáló büfékkel. Eddig. Itt mindenki azt evett-ivott, amit hozott. Ez volt a varázsa.
Mára – egyesek gyors meggazdagodása árán – szép lassan átalakult. A régi „vámás arcok” közül néhányan még meg-megjelennek, a főutca zenészeiből még felismerünk egy-két régi hippit, de szó szerint elözönlötték a kifent-kikent bukaresti lányocskák, legényecskék, akik idegesítően rázzák reggelig a rongyot a román mulatósra. A helyet kiépítették a mai igényeknek megfelelően, sok-sok szórakozóhellyel és vendéglővel, ahol rettenetesen sokba kerül az élet. A minimál életstílus már csak a part legutolsó halászkocsmájánál lelhető fel, de hamarosan talán azt is felvásárolja egy üzletember, aki kiszagolja a jó bizniszt.
Elvesztettük tehát az utolsó szabad román tengerpart fellegvárát is, marad így hát a nosztalgia, a régi szép idők emlékezete. Talán a fiatalságunkat is siratjuk egy kicsit, és kapaszkodunk abba az érzésbe, amikor szabadon, önfeledten élveztük az élet apró örömeit.
Nagyálmos Ildikó
