Cziffra Györgyről, a világhírű zongoraművészről, a legnagyobb Liszt-interpretátorról – Franciaországban élő – édesapám mesélt először. Az emigrációban gyakran találkoztak, a zongorista „Gézámnak” szólította, neki viszont a Művész úr dukált. Közvetlen, kedves embernek ismerte meg, aki számtalan jótékonysági koncert bevételével is segített a rászorultakon, beleértve az emigrációban élő honfitársain is.
A művész életpályája ismert, 1970-ig persona non grata volt hazájában, a jég akkor tört meg, amikor 1973-ban a korábbi írásban említett Szerelmi álmok című Liszt-filmet forgatták magyar–szovjet koprodukcióban. A főszerepet Sinkovits Imre játszotta, Carolyne Sayn-Wittgenstein grófnőt Ariadna Sengelaja szovjet színésznő alakította. Orosz–francia szakos tanár-édesanyám barátságban volt a Sinkovits házaspárral, s megkérték, hogy egy stáb-vacsorán tolmácsoljon az asztalnál. Örömmel tett eleget az invitálásnak, jóllehet Liszt alakítója is viszonylag jól törte az oroszt. A társaságban Cziffra Györgyről is szó esett, akit korábban a film producerei felkerestek, hogy a film zenei anyagát bocsássa az alkotók rendelkezésére. Állítólag tiszteletdíj nélkül, „Hazámnak!” felkiáltással tett eleget a kérésnek.
Mint írtam, Cziffra 1973-ban látogatott haza, első, Erkel Színházban tartott koncertjén – emlékezetem szerint – Ravel: Daphnis és Chloé szvitjét, Rachmaninov 2. zongoraversenyét és az elengedhetetlen Magyar fantáziát játszotta. A hangversenyt egy eldugott rádión, a kalocsai laktanyában hallgattam, ahol éppen katonai szolgálatomat töltöttem. Később Lukácsa Pál brácsaművésszel beszélgettem az előadásról, aki azt kifogásolta, hogy bécsi klasszikus zeneszerzők darabja nem hangzott el az esten. Minden bizonnyal azért, mivel Cziffra vérbeli romantikus előadó volt, s e tudását kívánta megcsillogtatni első hazatérésekor.
Természetesen, később elolvastam a híres zongorista önéletrajzi ihletésű, Ágyúk és virágok című könyvét, amelyben feleségéről, az egyiptomi származású Soleikáról is kedvesen ír.
Moharos György forgatókönyvíró egy életrajzi film ötletével kereste fel a művész 1994-ben bekövetkezett halála után az özvegyet. A látogató így emlékezik a találkozásra: „Három japán kollégával érkeztünk, mivel Cziffra egykori legfőbb támogatója a Yamaha hangszergyár volt, ezen az instrumentumon játszott koncertjein. Soleika egy gyönyörűen berendezett, régi parasztházban fogadott minket a franciaországi Senlis-ben. Imponált neki a japánok érkezése, de látszott rajta – a régi sérelmek nyomán – a magyarokkal óvatosan tartózkodó volt. Törte a nyelvünket, s néhány nap után ellenszenve ugyan enyhült, de végig megőrizte távolságtartó udvariasságát. A filmből egyébként nem lett semmi.”
Feleségemmel 2011-ben zarándokoltunk el Senlis-be. A középkori kisvárosban nagyon jól éreztük magunkat, megértettük, hogy a művész miért élt itt szívesen. Felkerestük a híres királyi Saint Frambourg-kápolnát, amelyet a nagy művész mentett meg az enyészettől, és alakított kulturális központtá. Interjút készítettem Isabelle Oehmichen-Bérczi zongoraművésszel, a Francia–Magyar Zenei Társaság művészeti titkárával. Utunkat természetesen a temetőben fejeztük be, ahol virágot tettünk Cziffra György sírjára.