Kedves gyerekek! Szeretném nektek elmesélni, hogyan keletkezett a Szent Anna-tó, Hargita nagyanyó legszebb unokája, akinek híre-neve hetedhét országon túljutott. Biztosan közületek is sokan ismerik, de aki még nem látta, az jól teszi, ha mielőbb felkeresi, mert az idő múlik, és még a szép, ifjú tündértó is megöregszik egyszer! Most pedig figyeljetek, és jegyezzetek meg minden szót. Az öreg havas házaspárnak, Hargitának és Kelemennek, legifjabb és legkedvesebb fia Csomád volt. Talán azért is ragaszkodtak hozzá annyira, mert ő született a legkésőbb megannyi testvére közül, és mert keresztanyja, a Hagymás tündére – a Maros és az Olt édesanyja – még csecsemő korában megjósolta, hogy szilaj természetű és fékezhetetlen lesz, ha felnő. Vigyázzanak jól rá, mert egyszer úgy eltekereg a szülői háztól, hogy soha többé nem fog visszatérni oda. Míg bátyjainak és nővéreinek: a hatalmas Mező-havasnak, a fehérszakállú Öreg-havasnak, az örökké fanyar Fancsalnak, a deli Délhegynek, a mindig hadakozó Osztorosnak, a szelíd Madarasi- és Csicsói-Hargitának, akik ikertestvérek voltak; a titokzatos Lucsnak, a madárdalos Kakukkhegynek és az iruló-piruló Piliskének az volt a feladata, hogy naplemente irányából őrködjenek a Gyergyói- és a három Csíki-medence fölött, mert – hogy szavamat ne felejtsem – az egész Hargita-nemzetség határőrködéssel foglalkozott, addig az ifjú Csomád bizony gyakran messze elkalandozott vadászat közben. Hiába intette legfiatalabb nővére, a Tusnádfürdő fölött magasodó Piliske, nehogy átlépje országuk határát az Olt-folyót, mert akkor örökre a túlsó parton marad, nem használt a szép szó! Ugyanis az Olt bal partját Piliske kikosarazott kérője, Szilas, a gonosz varázsló uralta, aki a Bodoki-havasokban Málnásfalu fölött lakott. Amikor Piliske visszautasította hírhedt kérője kezét, az megfogadta, hogy nem hagyja megtorlás nélkül az elszenvedett kudarcot. Így történt aztán, hogy egy szép napon Csomád egy medvét kergetett, és amikor már majdnem utolérte, az hirtelen eltűnt egy barlangban. Csomád nem volt félős ifjú, és bemászott utána a repedésen. Most már biztos volt benne, hogy zsákmányul ejti. Igen ám, de a barlang több folyosóra ágazott szét, és nem tudhatta, hogy melyikben tűnt el a mackó – aki, talán mondanom sem kell, maga Szilas, a varázsló volt! Sokáig bolyongott a tekervényes folyosókon, de nem találta sehol a kivezető utat. Fáradtan és éhesen telepedett le egy szárazabb helyen, ahol elnyomta az álom. Nem tudom, meddig aludhatott, de amikor felébredt, ugyancsak elcsodálkozott. Vele szemben egy nagyobb kövön, egy olyan szép lány üldögélt, amilyent életében még soha sem látott. Aranyszőke haja a bokáját verte, karcsú termetét lenge türkizkék ruha takarta, és jobb kezében egy kristálykorsót tartott, amiből hűs borvízpatak csordogált. – Tudom, hogy Csomád vagy – mondta a szépség. – És azt is tudom, hogyan kerültél ide. Én Imola vagyok, és az a dolgom, hogy mindenhol borvizeket fakasszak a föld mélyéből. A bátyám, a gonosz Szilas azért csalt ide téged, hogy kősziklává változtasson. Ha fel nem ébresztelek, örökre elaludtál volna, miközben tested kővé válik. Szerencséd, hogy véletlenül erre mentem hazafelé, és megtaláltalak. Igyál ebből a csodavízből, az élet vizéből – nyújtotta feléje kristálykorsóját. – Meglátod, százszor olyan erős leszel, mint eddig. Aztán siessünk Bálványos-várába, ott nincs hatalma a bátyámnak – mondta Imola. Így is lett. Mielőtt Szilas visszatért volna, már kijutottak a barlangból, és Csomád szemei előtt egy tündérvölgy tárult ki. Szemben velük, egy magas hegykúpon vár emelkedett. Amikor a vár kapuja elé értek, Imola a gyöngyöző vízből pár cseppet a nagy vaslakatra hintett, s az rögtön feltárult, mintha azt mondta volna: gyertek, csak gyertek, itt nem érhet semmi baj. Azontúl ott éltek nagy boldogságban. Szilas hiába kereste Csomádot mindenfelé, sehol sem találta. Azt hitte, valamiképp kiszabadult a barlangból, és hazament Hargitához, az anyjához. Csomádot annyira elbűvölte Imola szépsége, jósága, hogy beteljesedett rajta a varázslat. Elfelejtette anyját, apját, testvéreit, de még az sem jutott eszébe, hogy már rég az Olt bal partján lakik. Közben Imolának szép kislánya született. Annának nevezték. Nőtt, növögetett, és amikor serdülőkorba került, egyre szűkebbnek találta otthonát, Bálványos-várát. Kérte is apját, az öregedő Csomádot, vinné el magával egy vadászatra. Úgy szeretne világot látni. Szülei hallani sem akartak róla, de addig-addig könyörgött, hízelgett, amíg egyszer így szólt Csomád: jól van hát, nem bánom, de nagyon vigyázz magadra. Anyja kioktatta, nehogy a Torjai Büdös-barlang felé menjenek, mert Szilas gyakran szokott ott pihenni hosszú csatangolásai közben. Meg is ígérték, hogy mindenben követik a gyógyvizek tündérének tanácsát, és útra keltek. Csomád szarvast szeretett volna hazavinni a konyhára, Anna pedig virágot szedett, pillangókat kergetett. Így történt, hogy észre sem vették, és egyszer csak a Büdös-barlang közelében jártak. Anna eltávolodott apjától, s amint a barlang szájához ért, csodálkozva torpant meg. Ilyen izgalmasat még nem látott! A barlang falain sárga kénvirágok nyíltak, és minden úgy sziporkázott mintha kristályból lett volna. Jaj, csak a kifelé gomolygó fehéres füst ilyen elviselhetetlen ne lenne! Akkor szednék egy csokorra­valót ebből a sárga virágból – gondolta Anna. De egyébre már nem futotta erejéből, a földre hanyatlott és elájult. Megmérgezte a közelgő Szilas hét mérföldről érződő, bűzös lehelete. Nemsokára Csomád is odaérkezett, aki már nyugtalanul kereste eltűnt lányát. Mélyen lesújtotta a látvány. Karjába vette az élettelen testet, és igyekezett minél távolabb kerülni az elátkozott helytől. Hamar, vissza Imolához, gondolta. Ő még segíthet a csodavízzel. De nem juthatott elég messze, a kénes füst egyre sűrűsödött, aztán tüzes hamu és nagydarab, izzó kövek kezdtek röpködni a levegőben, és Csomád elvesztette az útirányt. Ahelyett, hogy Bálványos-vár felé közeledett volna, mind jobban eltávolodott az Olt irányába. Egyszerre szörnyű dübörgés keletkezett, az egész hegy megrázkódott és kettéhasadt. A föld gyomrából hömpölygő lávafolyam tört elő, és vörös lángnyelvektől szikrázó, tüzes csónakján Szilas evezett Csomád felé. Gúnyos kacaja túlharsogta a pokoli dübörgést, miközben így kiáltott feléje: „Megvagy jómadár! Ez egyszer nem szabadulhatsz!” Aztán tüzes evezőjével lecsapott Csomád fejére, aki azon nyomban kőrengeteggé változott. Anna pedig az ölében szép, tiszta vizű tó lett. Amikor minden elcsendesült, Csomád testét fű, virágok, erdő borította be. Igazi hegy lett belőle. Ma is ott magasodik Tusnádfürdő felett, s csak néha beszélget szemben álló testvérével Piliskével, akinek nem hallgatott a szavára. A szép tavat nagyon megszerették az emberek, csodatevőnek, szentnek kezdték tisztelni. Így lett a neve Szent Anna-tó. Szilas miután kiadta minden dühét, elbújt a Mohos mocsarában, de azért a környéken mindenütt érződik kénes, fojtogató lehelete, jelezve, hogy nem halt meg, él még valahol a föld gyomrában. Imola hiába várta haza övéit. Amikor megtudta, hogy mi történt, bánatában könnyező borvízforrássá változott. Sokáig így nevezték a Bálványos-vár aljában felbukkanó legjobb forrást. De az emberek feledékenyek. Ma már senkinek sem jut eszébe Imola története, így hát a forrást most Ibolyának nevezik. Imola vagy Ibolya – egyre megy, mert aki egyszer ezt a borvízforrást megkóstolta, soha nem felejti el az ízét. Így történt, olyan régen, amikor az ember még ősember sem volt talán. Zsigmond Enikő