Mindenki a gazdagsággal azonosítja, ha valakinek zsíros bankszámlája van, de ma már csak kevesen ismerik a zsíros mennyország, más néven kálomista mennyország kifejezést. Nem véletlen, hogy a zsíros birtok, és nem utolsósorban a zsíros étkezés bőséget, gazdagságot jelentett. Ha a valóság szövegösszefüggéséből kiragadunk egy gasztronómiatörténeti passzust, akár úgy is tűnhet, hogy a magyar reformátusok, nevezetesen a kálvinisták „zsíros” emberek voltak, már földi életükben is egyféle zsíros mennyországban éltek: kálomista mennyországban, mert nemigen böjtöltek, hanem zsírral táplálkoztak mindennap – ez a kálomista mennyország fogalom nem teljesen világos, mármint, hogy lakni kell benne, vagy enni, hogy odajuss. Jókai Mór szerint a kálomista mennyország nem más, mint a jó zsíros cigánypecsenye friss, fehér cipóval. Benedek Elek A magyar nép múltja és jelene című könyvében (Budapest, 1898) ezt írja: „Második sátoros ünnepünk, a húsvét, a feltámadás ünnepe, sokkal csendesebb; elevenebbé a második napon, a »vízbevető hétfőn« válik: a locsolással. A húsvétot megelőző hét a csöndes áhítat hete s nagypénteken még a kálvinista is böjtöl. Igen, a kálvinista is. Ez az egyetlen böjtnapja van a kálvinistának, mikor zsíros ételt nem eszik.” Arany János 1850-ben írta Lacikonyha című, az egykori vásárokat idéző, életvidám versét: „El innét, finnyás orrú satnya nép! / El vékonypénzű, holdvilági faj, / Melynek eleme csak illatolaj, / S befogja orrát, ha szabadra lép! / El e puhult nép! nincs közöm velek, / A lacikonyháról énekelek… Mindjárt elöl víg tűz szikrája pattog, / Táncos betyárok érc tenyere csattog, / Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye. / Éhes gyomornak bűbájos zene.” Kedves Olvasóm! Arról, hogy a „zsíros” ember így-úgy, bejut-e az ilyen-olyan mennyországba, nincs véleményem. A fogyókúrák nagyrészt sanyargató tanácsairól is felesleges beszélnem, mert a dilettáns, ám divatos fogyókúrás receptek összevisszaságából, beható orvosi tanulmányok nélkül, lehetetlen kibolondulni és bennük a zsír szerepét egyértelműen megállapítani. Inkább arról szólok, hogy az ember nemcsak bűbájos zenét tud varázsolni a zsírból, hanem bűvös kencét is. Minden hájjal megkent, mondják ma is az agyafúrt, ravasz emberre. De vannak, akiknek a hízelgés is úgy esik, mintha hájjal kenegetnék. Nem sikerült e szólásmondások eredetét felfednem, de az agyafúrtság, valószínű, kapcsolatban lehet azzal a középkori hiedelemmel, hogy az úgynevezett boszorkánykenőcs egyik fontos összetevője éppen a háj volt – nem is akármilyen, hanem a közönséges, háztartásbeli zsír, háj, faggyú mellett, a kutya-, vakond- vagy denevérháj is, amelyek önmagukban is varázserővel rendelkeztek, és hozzájárultak a boszorkányok és más vajákos emberek mindentudásához, és biztosították a boszorkányok erejét például a repüléshez, merthogy a seprű ehhez nem mindig volt elégséges. A háj és a zsír sokféle igazi kenőcsnek is alapanyaga, ezekben főzték és tartósították a patikaszerekhez használatos gyógynövényeket mind az állat-, mind az embergyógyászatban. A megavasodott hájnak, zsírnak, szalonnának, faggyúnak sem járt le a felhasználáshoz való szavatossági ideje, nem herdálták el, egyrészt elfogyott, olykor túl hamar is, mert megették, és nehéz volt pótolni; másrészt az avas zsiradékok, ha azok jó ízt, aromát már nem tartalmaztak, és étkezéshez alkalmatlanná váltak, akkor kenőcsként tették a szolgálatot például a beteg embernek, ugyanis eléggé általános szokás szerint, az emberek gyógyerőt tulajdonítottak nekik mellbetegségek, köhögés ellen, másrészt viszont még mindig használni lehetett: bekenni vele a csizmát, bőrnyerget stb. A mai konyhában persze csizmába való az ötlet, hogy idealizált képet fessek a „régi” emberekről, de az biztos, hogy (ha repülni nem is tudtak!) a mai fogyasztói társadalom által ismert szeméthegyek elképzelhetetlenek voltak a számukra. Valószínű, hogy a szegények mindig is guberáltak, turkáltak, újrahasznosítottak mindent, amit csak lehetett, és nyilvánvaló, hogy leginkább az élelmet tartották tiszteletben. A mindenekfelett megbecsült, mert tápláló háj, zsír, szalonna ritkán került kukába. Ez azért is fontos, mert „köztudott”, hogy nemcsak a szegények kukáznak, hanem a gonosz szellemek is. Ezek is zsírt keresnek, nevezetesen főleg vakondzsírt, mert ha ezzel megkenik a jóságos törpék hátát, akkor a maguk képére formálhatják őket. Sokszor találkozom a mondással: az vagy, amit megeszel. Igaz lehet, de amíg zsírosra hizlalod magadat, aközben a világod aszerint is változik, mit dobsz szemétre. A rossz szellemek pedig résen állnak…

Kozma Mária