szórványos felhőzet
borús égbolt
kevés felhő
tiszta égbolt
Csizma a konyhaasztalon 7. - Bélflóra és rockzene
A tévében felelős nők és férfiak közügyekről okítanak, kimegyek a szobából, s amikor visszatérek, akkor egy fehér kezeslábasba bújtatott csinos nő éppen azt mondja: „én a te bélflórád vagyok”. És jönnek a társai is, mintegy megsokszorozva, klónozva az előfutárt, hogy így csapatba verődve közöljék: „mi a te bélflórád vagyunk”. Mire a képernyő ködében semmivé válnak, én abszurd gondolattársítással – avagy népmesei fordulattal: halljatok csudát! – arra a következtetésre jutok, hogy ha valamennyien elég sok joghurtot eszünk, megoldódnak az egészségügyi, iskolai, ipari, mezőgazdasági és a többi közösségi gondok, amik valójában minden embert foglalkoztatnak. A felelős férfiak és nők pedig közben, mintha mi sem történt volna, felveszik az elejtett fonalat, ott gombolyítják, ahol abbahagyták. Már nem őket követem, szárnyaló gondolataik hidegen hagynak, én – a gazdaszervezet – nyomozni indulok az ízléstelen reklám után. Képzettársításaim nyomkövetésében hamarosan fel is bukkan emlékeimből egy régi olvasmányom: Corrado Balducci (1923–2008) könyve a Sátánizmus és rockzene című. Megkeresem a kötetet a polcon. 1991-ben jelent meg, rá egy évre magyar fordításban is. Balducci a teológia, filozófia jogi doktora, pszichiátriai és parapszichológiai tanulmányokat is végzett, a Szentszék nagykövete volt, a vatikáni hivatalok magas rangú vezetője. A könyv előszavában így vázolja témáját: A könyv „elsősorban gyakorlati szempontból közelíti meg a tárgyat, vagyis arra törekszik, hogy bemutassa a helyzetet, feltárja, mi rejlik bizonyos magatartásformák mögött, egyszóval felfedje, hogyan nyilvánulnak meg ezek a jelenségek a társadalmi együttélés alapját képező, akár csak természetes etika tükrében”. A Tudat alatti üzenetek című fejezethez lapozok. Okadatolt tények tucatjával bizonyítja, hogy a reklámok, filmek, televíziós adások rejtett, titkos üzeneteket tartalmaznak. A világhírű Pink Floyd együttes egyik lemezét erősen lassított fordulatszámon hallgatva a következő üzenetet halljuk meg: „Gratulálunk! Épp most fedezted fel a titkos üzenetet. Légy szíves, válaszolj az öreg Pinknek…” és itt a lakcíme következik. Ez szelíd üzenet, csak az „ártatlan” siker útját egyengeti, de vannak egészen durvák is. Egyik együttes, miközben normálisan hallható módon az öngyilkosságról énekel, a fedett szövegben ezt halljuk: „tedd meg”. Az üzenet tehát a tudatalattinkat bombázza a cinikus paranccsal. „Amit a tudattalan elfogad – mondja Balducci –, azt meg is fejti, és ez oly mértékben befolyásolja a viselkedést, hogy a cselekvés során végül döntő tényezővé válik. A kereskedelemben is végeztek ilyen irányú kísérleteket. Ezért tiltják [törvénnyel is] az efféle üzeneteket, mint az egyén életébe való erőszakos beavatkozást, az esetlegesen bennük rejlő negatív tartalmak miatt pedig még indokoltabb ez a tiltás… Az üzeneteket vagy nagyon alacsony, vagy nagyon magas frekvencián rögzítik, illetve a modern technika egyéb találmányait használják, de a cél mindig azonos: a tudat szintjét megkerülve juttatni el az üzenetet a tudattalanhoz, amely mindenképpen felfogja, és mint a cselekvés sajátos mozgatórugóját, elraktározza.” Olvastam máshol más példákat is efféle üzenetekre: filmpörgetés közben „láthatatlan” reklámszöveget, tegyük fel egy mosópor márkáját, villantanak fel, amit gyorsasága miatt a néző csak a tudatalattijával érzékel és olvas el. Állítólag az ilyenek gyakoribbak, mint gondolnánk, de csak ritkán kerülnek napvilágra. Balducci a könyvében ötvennél is több közismert dalcímet, lemezalbumot sorol fel és közli a rejtett üzeneteket, amelyek a normálistól eltérő fordulatszámon hallhatók. Egyetlen elfogadhatót találtam ezek között: „Köszönjük a figyelmet.” A többi a nyomdafestéket alig tűrő. Ilyesmik: „Izgass fel, halott ember!” – miközben a rocksztár Jézusról énekel. A szerző hangsúlyozza, hogy egyre kevésbé kell rejtett üzenet. Az ember a nyílt és világos üzeneteket is ellenkezés nélkül befogadja és követi, bár azt hiszi, hogy csak felületesen hallotta, érdektelen reklámként. A szerző a továbbiakban ki is lép eredeti témájából, és általános, bár igencsak borúlátó következtetéseket von le az ellenőrizhetetlen üzenetek, közlésáradatok káoszában élő emberről: lelki károsodások, az önálló gondolkodás és az érzelmi intelligencia képességének hanyatlása, viselkedésbeli zavarok, indokolatlan sztárkultusz stb. Ahogy „saját” bélflórám joghurtevésre biztat, az rejtett üzenet nélkül, önmagában is elég viszolyogtató. A viszolygás – nevetés helyett – abból fakad, hogy szétszedhető tárgyként, LEGO-játékként jelenítenek meg, aminek valamelyik részét megjavítani óhajtják, még mielőtt elromlott volna. Előbb tárggyá silányítnak, majd megszemélyesítenek egy részecskét, ezt beszéltetik, hogy még közelebb férkőzzenek emberi voltomhoz, személyemhez, ha ezek után egyáltalán marad nekem ilyen. Hogyan vegyem észre, hogy saját akaratomnak szinte alig marad helye!? Szerencsémre a természet ebben az adott esetben a segítségemre siet. Mondhat akármit a „bélflórám” – én utálom a joghurtot. Tudom, ha mégis meggyőz arról, hogy megegyem, megbetegedem. Ekkor tiltakozhatom ugyan, de legvégső soron az én választásom volt, hogy bekebelezzem. Ő (ki?) csak ajánlotta. Pereljem be a „bélflórámat”, mert nem úgy viselkedett, ahogyan ígérte, amikor kipp-kopp bekopogtatott a tévémben? Mégiscsak az enyém. Őt is átverték, ha úgy vesszük, saját magát betegítette meg. Kedves Olvasóm! Nevetséges, piti ügynek ítéled a fentieket? Ilyen parányok pusztítanak lassan, észrevétlenül, ha nem is hoznak rögtöni halált, de átrajzolják akaratunk térképét. Sok tudós az elidegenedés iránytűjének tart bizonyos fajta manipulatív reklámokat. Legjobb, ha azt sem olvasod el, amit fent írtam. Na, de hát megtetted. Sajnálom.
Kozma Mária
.jpg)
 cm.jpg)