A múzsák csomagolnak Mily nagy a nyüzsgés, zsivaj, lárma! Nem férnek egymástól az asszonyos fenekek, kérdések röpködnek, horkantások kelnek, sóhajok úsznak a levegőben. A kézitáskák pókhálósak. A bőröndök kopottak. A motyók mind tekintélyesebbek. A múzsák, úgy tűnik, megszedték magukat. Most mindent, de mindent elpakolnak. Magukkal visznek, a sorsukkal együtt. A múzsák csomagolnak. A múzsák hallgatása Mondják: fegyverek közt hallgatnak a múzsák. De most csomagolni is ily némán csomagolnak. Szaggatott mozgással, nevetségesen. Mintha Chaplint látnánk sokszorosítva csetleni-botlani első filmjein. De a nevetés most elmarad. A néma múzsák magukban átkozódnak. Pörölnek. Mondják a magukét. Ha mondják. Átkozva a múzsa-sorsot. Hogy ők csak néma holdjai egy öntelt csillagnak, aminek a költő szereti hinni magát. A múzsák búcsúcsókja A múzsák búcsúcsókja enyhén nyálas. És sietős. Kis könnyű fricska a költő homlokán. Vastag, avas rúzsfolt marad utána. Áporodott szag terjeng. Mint mikor egy hotelben kihúzunk egy éjjeliszekrény- fiókot. Ezek a csókok már senkit nem termékenyítenek meg. A költő meg se rezzen tőlük, míg a múzsák sorban állnak előtte, mint részvételők a ravatalnál, ahol most senki se sír, mindenki a következő pillanatban él – a költő szeretne lehetőleg mindent felejteni a múzsák telefonon megrendelik a taxikat A múzsák taxira várnak ülnek a ház előtt a kerítésszegélyen a délutáni napban a búcsúzkodó fényben a motyók feltornyozva lábuk előtt hevenyén kerekes bőrönd billeg a járda kövezetén futnak a percek, a taxik nem látszanak a kanyartól, levél hull egy platánról, kíséri kósza galambtoll A taxik a múzsákra várnak A taxik lám, felsorakoztak. Kattognak a kilométerórák. A múzsák egymástól búcsúzkodnak, s magukban egymást okolják, hogy vége a dalnak, vége! Hová tűnt a sok szép szó? Kár volt a gőzért! Vagy tán megérte? Lesz még ki hozzánk méltó? Egy sofőr ásít, egy nevet. Egy újságjába mélyed. A költő az ablakból mereng: mit álmodik majd éjjel? A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.