Kiválóan érzékelhető itt a látványos civil fejlesztések működő összhangja! Örömmel vettük tudomásul, hogy Bükkfalván – amikor a közelmúltban közösségszervezőkként is dolgoztunk – bekapcsolódhatunk a Tájházak hete rendezvényei sorába, sokkal több az érték, mint gondoltuk volna. Vagy gondolná az, aki ritkán jár arra. Ha sorban egymás mellé helyezzük a felhalmozott javakat, akkor elmondható, hogy a hely európai rangú. Csak épp a körülötte zajló hírverést kell egy kicsit erősíteni. Szerencsés véletlen folytán két igen fontos, Homoródszentmártonhoz és Bükkfalvához kapcsolódó kötet került hozzám a napokban. Egyik Román Viktor – A szoborba gyúrt lélek – Méltatások, levelek, dokumentumok, művek (Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2020. Sajtó alá rendezte Veress Ferenc. 240 o.), a másik pedig a község nagy szülötte, a szobrász testvérbátyja, Román Elemér által írt Egy kőszedő meséi című önéletrajz (Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2021. 212 + XX o.). Mivel épp Bükkfalván tartózkodtunk, elhatároztam, hogy beszámolok ezekről az olvasmányélményekről is, és ide kapcsolódó gondolataimat a friss helyszíni riport mellé illesztem. SICVLICVM-besorolást kapott a Múlt Idők Háza Ez a hajlék 1887-ben, amikor a mostani tulajdonos apai nagyanyja született, már megvolt. A kétosztatú lakóház kivitelezésének stílusa, padlózata, ajtói, ablakai, gerendázata alapján azonban arra következtethetünk – mivel pontos adat nem áll rendelkezésre –, hogy a 19. század első harmadában épülhetett. Esetleg bizonyos elemeit másodlagos beépítés során hasznosíthatták újra. Az örökösnek kellő odafigyeléssel és ragaszkodással sikerült megtartania a berendezési tárgyakat. Valamikor itt kerekesműhely is működött, amelynek eszköztára egyben megmaradt. [caption id="attachment_157449" align="alignnone" width="2560"] A Múlt Idők Háza - Simó Márton felvétele[/caption] László Árpád évtizedek óta gyűjti a régi tárgyakat, amelyekkel folyamatosan kiegészíti a berendezést, illetve bővíti a bemutatott tematikákat. A ház és a csűr közé „kocsiszínt” épített, ahol a hagyományos gazdálkodás eszköztárát tekintheti meg a látogató. A Múlt Idők Háza 2014 óta látogatható, időnként pedig befogad kulturális jellegű közösségi eseményeket is. A mostani alkalommal kihelyezték a SICVLICVM-plakettet és emléklapot, amely egyúttal elismerés a László házaspárnak, Ildikónak és Árpádnak, akik nemcsak a Múlt Idők Házát őrzik, hanem gyakorlatilag a teljes utcaképet, ugyanakkor gondozzák a Román Viktor-szoborparkot is. A közelmúltban vásároltak egy harmadik bennvalót is, amely a Múlt Idők Háza és az Alkotóház mellett hamarosan új ékessége lehet a bükkfalvi tanyabokornak. [caption id="attachment_157450" align="alignnone" width="2560"] A tisztaszoba Simó Márton felvétele[/caption] A péntek délután - június 3-án - tartott meghitt hangulatú ünnepségen jelen voltak a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársai, akik egyúttal bemutatták intézményük Hargita megyei tájházakról szóló kiadványát. Több tájházat fenntartó család és magánszemély is érdeklődéssel és örömmel vett részt az eseményen, akik megfigyelhették, hogy milyen bővítéseket végeztek újabban László Árpádék, és hogyan teljesítik önként vállalt feladataikat, amellyel öregbítik a község hírnevét és hozzájárulnak Homoródszentmárton község idegenforgalmi kínálatának színesítéséhez. A Múlt Idők Házát Simó Sándor, a Székelyudvarhely Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze áldotta meg. A nemrég bevezetetett újítás szerint, amely arról szól, hogy a –„SICVLICVM-klubba” belépőnek meg kell neveznie a következő objektumot, amely alkalmas a figyelemre, László Árpádék a Kerekes Edit által létesített/ őrzött és működtetett székelypetki tájházat ajánlották a program kezdeményezői, az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport figyelmébe. [caption id="attachment_157451" align="alignnone" width="2560"] A székelypetki tájház - hamarosan SICVLICVM-besorolást kaphat, ha Kerekes Editék megejtik a szükséges konzerválási munkálatokat - Simó Márton felvétele (archív, 2019)[/caption] Akkor beszéljünk a Bükkfalvához erősen kötődő két kiadványról Ezek a könyvek valahogy „elsikkadtak” a koronavírus-járvány idején, hiszen alig lehetett bemutatókat tartani, talán könyvszakmai eseményeken és a boltokban lehetett közben itt-ott megvenni, helyenként fel is hívhatták rájuk a figyelmet a sajtóban. A Veress Ferenc szovátai származású, ma Sopronban élő művészettörténész által gondozott dokumentum-gyűjteményről tudtam, a Román Elemér önéletírásáról azonban frissen értesültem. Jóleső élmény volt megismerkedni mindkét munkával, amelyek jóvoltából igencsak felerősödhet bennünk most a Bükkfalva- és a Román Viktor-kép. Román Viktor szoborba gyúrt lelke Ilyen kísérlet az életpálya teljes ívének láttatására ezidáig még nem történt. Veress Ferenc szorgalmasan átnézte a Román Viktorról szóló irodalmat a sikeres indulástól az ezredforduló utáni második évtized végéig. Magyar, román, francia, német és olasz nyelvű méltatásokat, kritikai reflexiókat rostált egybe, kiegészítve pályatársak, barátok, rokonok visszaemlékezéseivel, illetve a családtagoknál őrzött levelekből és a fotográfiákból is válogatva, a kötet végén pedig közzétette munkájához az alkotások, a csoportos és egyéni kiállítások jegyzékét is. [caption id="attachment_157454" align="alignnone" width="1062"] Román Viktor és Elemér (1960) - A fotó Román Elemér gyűjteményéből való[/caption] Román Viktorra nagy nevek figyeltek fel a bukaresti pályakezdés idején, a múlt század hatvanas éveiben: Szász János, Páskándi Géza, Lászlóffy Csaba, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Huszár Sándor – olyan mára klasszikussá érett alkotók, akik nélkül elképzelhetetlen az erdélyi, azaz a romániai magyar irodalom és a legújabb kori kultúrtörténetünk. A román nyelvű lapokban is gyakran méltatják, nagyon korán, mindjárt a diplomázását (1960) követően években. Tudjuk, hogy a társművészetekben dolgozó kortársai élénken figyeltek rá, és nemcsak egy-egy kiállítás kapcsán, hanem itthoni alkotóévei és tragikusan rövid nyugati pályafutása során is, hiszen alig negyedszázadot dolgozhatott Angliában és Franciaországban – ahol 1968-ban telepedett le – 1995-ben, életének 58. évében bekövetkezett váratlan haláláig. [caption id="attachment_157453" align="alignnone" width="1081"] A Román-család – jobbról balra: az édesanya, Koncz Ilona, Román Elemér, anyai nagyanyjuk, nagybátyjuk és unokatestvérük – Lajos és Lajoska - A fotó Román Elemér gyűjteményéből való[/caption] Az 1962-es kiállítása a bukaresti Magheru-teremben még jórészt a szocreál jegyében fogant. Petru Comănescu írja róla, hogy „a népi hatalom éveiben nevelkedett művészek sorában (…) az egyik legfiatalabb és legtermékenyebb alakja.” Majd írásában sejtet valamit: „… a szobrász nem elégszik meg a már bejáratott módszerekkel, hanem a tartalom követelményeiből kiindulva, új kifejezési módokat keres, egy saját stílust.” Ezután következik be művészi látásmódjában a teljes szemléletváltás. A szobrász özvegye, Dana Román – eredetileg Constantinescu – 1995 után felvállalta, hogy mindent elkövet az életmű népszerűsítése érdekében. „Egyrészt folytatnom kell, amit Viktor elkezdett – olvassuk az Orbán Károly által készített interjúban –, meg kell ismertetnem a világot a művészetével. Másrészt mindent meg kell tennem azért, hogy a románok és a magyarok egyetértsenek. Viktor nagyon szenvedett attól az ellenséges viszonytól, amelybe a románok és a magyarok keveredtek egymással, elvetemült politikusok uszításai miatt. Mindig román felesége volt. Én voltam a harmadik. Ennek ellenére – vagy még inkább, ezzel együtt – kiváló magyar maradt. Számára a székelység olyan népet jelentett, amelyet védeni kell.” Ami a szemlélet-, illetve stílusváltást illeti, a szocreál formák után, az nem egyéb, mint visszatérés a „gyökerekhez”. [caption id="attachment_157455" align="aligncenter" width="385"] Román Viktor és felesége – Dana Román 1980 k. - A művész hagyatékából[/caption] Ahhoz, hogy késői szemlélőkként megértsük Román Viktor üzenetét, ismét Dana Román szavai a leginkább relevánsak: „Viktor formanyelve régi mezőgazdasági szerszámokon alapszik. Meghatározó szerepük van az állatoknak is. De nem ez a lényeg. A szobrainak lelkük van! Élnek! (…)” Aztán, amikor Homoródszentmárton esik szó, elmondja, hogy „ott voltak a mesteremberek. A kovács például! Viktor imádta nézni, amikor a vasat hajlítja. Állítom: falun inkább találkozhat az ember a képzőművészettel, mint városon. Én mondom, aki Bukarestben láttam meg a napvilágot.” Érdemes úgy tekintenünk a szobraira, hogy azok képi alapötlete, „továbbálmodása” a paraszti életforma mindennapi kellékeiből – szekér, eke, kapu, zár, malom, üllő, kalapács, kút, tehén, ló, kutya –, illetve az ősi, a földdel kapcsolatos munkákból, a természetközeli életmódból táplálkozik, és azokból bontakoznak ki a formák egyedi látásmódja jóvoltából. Még akkor is, ha begyűrűzik ide a távoli nagykultúrák üzenete, hatása, illetve jelképvilága. A hagyományos székely paraszti világ teljes értékű és érvényű életteret biztosított számunkra, míg a civilizációs behatások szét nem verték. Amikor jelentős sikereket ért el itthon – még 30. életéve előtt! –, rájött arra, hogy szülőföldjén, illetve Bukarestben nem tud művészileg kiteljesedni. Hiába becsülték, hiába nyert fontos pályázatokon – Genfben az Unité Internationale de Télécomunication centenáriuma alkalmából ismerték el munkáját 1965-ben –, fojtogatónak érezte a rendszert. „Benne mindig megvolt a szükséges tisztánlátás és merészség a nehéz döntésekhez” (D.R.). Amikor először nyerte el a British Council ösztöndíját (1967), nem kapott útlevelet. Egy évvel később azonban ismét felajánlották, és újabb meghívót küldtek a kurátorok. Kiutazása előtt a „szervek” felkérték az együttműködésre. Talán majd a visszatérés után kellett volna „jelentenie” a kollégákról, a művészvilág szereplőiről. Nyilvánvaló, hogy elhatárolódását ez a döbbenet is erősítette. Nem tudni pontosan, hogy ez mit takart. Vagy mi lett volna, ha…? [caption id="attachment_157456" align="alignnone" width="2155"] Román Viktor nogent-i műterme udvarán 1980 k. - A művész hagyatékából[/caption] Abban az évben egy ír és egy bolgár művésztárssal közösen részesült ösztöndíjban. A hat hónapos angliai tartózkodás során a bemutatott 30 szobor és 20 vázlat jelzi kibontakozó alkotókedvét, miközben a másik két ösztöndíjas alig egy-két munkát volt képes létrehozni. „Viktor harminc munkát készített. Egy kiállítást is szerveztek ott nekik – írja testvérbátyja, Román Elemér, akinek feleségével együtt sikerült kijutnia a londoni megnyitóra 1968 májusában –, betették oda az írt, meg a bolgárt, valahogy kinyögték ők is a munkájukat. Viktorról olyan cikkek jelentek meg mindjárt az újságokban, hogy az európai élvonalba számítható művész.” Életút Nyugaton Román Elemér így emlékszik vissza a búcsúzkodásra: „Jótestvér – ezt a megszólítást használták egymás közt –, nekem itt még egy kicsi dolgom van. Ti menjetek haza, anyámra ügyeljetek, amennyire lehet.” A Henry Moorral (1898-1986) való találkozás is szerepet játszhatott ebben a döntésben. Végül nem Angliát, hanem Franciaországot, Párizst választotta, ahol abban az időben legalább húszezer képzőművész élt, miközben jó esetben közülük mintegy százan élhettek meg szobrászati alkotásaik bevételéből. Ha. Az élvonalbeliek, akik jórészt helyiek, de sok köztük a bevándorló. Hiszen Párizs mindig is a művészet, az új irányzatok melegágya, még akkor is, ha szerepe részben elhalványult az utóbbi évtizedekben. Kiforrott alkotóként arra kényszerül, hogy a földi, a jónevű szobrász, Etienne Hajdu (1907-1996) műhelyében kivitelezőként dolgozzék. Hajdú (István) Tordán született, az Ecolé de Paris tagja – ez a nem francia származású képzőművészek csoportosulása, akik nem csatlakoztak egyik avantgárd irányzathoz sem, de ettől függetlenül is képesek voltak iskolát teremteni és sikereket elérni –, akkor már több évtizedes emigrációs múlttal a háta mögött, jól eligazította erdélyi pártfogoltját. Munkát és kapcsolatokat biztosított, hogy Román Viktor – amennyiben sikerül – onnan tovább léphessen. Itt az új technikákkal, az új felszerelésekkel ismerkedett meg, és ami egyáltalán nem mellékes: elsajátította a francia művészeti szaknyelvet. Az egyéni áttörés aztán 1973-ban történik, amikor elnyeri Bobigny város polgármesteri hivatalának pályázatát egy központban felállítandó négyméteres szoborra. Honoráriumaiból lakást vásárol Nogent-sur-Marne-ban, és ettől a pillanattól pályája töretlenül ível. Számos kiállítás és huszonkét Franciaországban elhelyezett köztéri alkotás jelzi ezeket az állomásokat. [caption id="attachment_157457" align="aligncenter" width="371"] Az Országház előtt (1974) - A művész hagyatékából[/caption] Román Elemér idéz egy általa meg nem nevezett francia esztétát: „…dolgai az emberiség kincsestárának nagy értékei, figyeljünk oda rájuk, mert ezeket védeni, őrizni kell. A jelenkori világ problémáira megadják azt a helyes választ, amire szükségünk van.” Ugyancsak megszívlelendő az is, amit Paul Barbăneagră, azaz Paul Barba-Negra (1929-2009), a szintén emigráns esztéta, filmrendező, író jegyzett le szobraival kapcsolatosan: „Mozart szerint minden zene meg van szerkesztve még a Genézis előtt, az Úristen megteremtette a zenét, ti, földi népek csak le kell írjátok. A zeneszerző az, aki le tudja írni azt, amit az örökkévalóság már megírt. Ilyen felvetésben azt kell mondanunk, hogy R.V. művei profetikus, minden vallásos szentségen túltevő megoldások, mivel az isteni tudatban létező titkos alakok, és a sosem látott formák megoldását lehozta, s nekünk bemutatta.” A kőszedő mesél – mármint Román Elemér A mérnökember nem ereszti túl hosszúlére a mondanivalóját. A 90. életév küszöbén tekint vissza életére. A szentmártoni gyermekélmények, a paraszti élet sajátos világa, a két Homoród-mentén, illetve az Erdővéken használt tájnyelv, az elemi és a középiskolai élmények. R.E. a sajátosan átalakuló iskolarendszerben megfordul az udvarhelyi református és a keresztúri unitárius kollégiumokban, majd az egykori római katolikus főgimnáziumban érettségizik, amely akkor Groza Péter nevét viseli. Itt erősödik meg benne a reáltudományok szeretete, és olyannyira erősnek érzi magát, hogy maga is a bukaresti továbbtanulást választja. Túl mindezeken aztán röviden felvázolja a marosvásárhelyi kezdeteket, majd a saját szakmai kibontakozását. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek ezek, amikor módszeresen zajlik a legnagyobb és legjelentősebb székelyföldi város elrománosítása. A memoár különleges értéke, hogy a szülőföldre annak tájnyelvi ízeivel emlékszik vissza. Azt a nyelvet használja, amelyet gyermek- és ifjúkorában, s amelyhez gyakran ma már ezen a forrásvidéken is szószedet kell. Annyira kikupálódtunk az utóbbi harminc esztendőben. Egyébként többen elmondták az itteni szülők és pedagógusok közül, hogy a koronavírus-járvány idején, amikor a kibertérben zajlott az oktatás és a gyermekek nem a megszokott közösségeikben éltek, tanultak, hanem arra kényszerültek, hogy magyar irodalmi nyelvet használó előadásokat, filmeket és meséket „fogyasszanak” a világháló jóvoltából, majdnem teljesen eltűnt a tájszólásuk. Talán még visszaállhat a beszédük. Csak egészség legyen! [caption id="attachment_157459" align="aligncenter" width="372"] A dédszülők sírja - Román Elemér gyűjteményéből[/caption] Előkerül a ’Román’-ság, és annak magyarázata is Áll még az az 1837-es születésű nagyapa sírja, amely kő alatt a Román-fivérek dédapja, Román János és Sütő Mária nyugszik. „Akkor még a mai románok nem tudták, hogy az mi; ők ’vlachok’ (oláhok) voltak, és nevük ’român’ volt nem pedig ’román; ez a magyar változat, amelyet az akadémia később adott nekik”, majd az 1840-es évek elejétől, az 1848-as forradalmat követően maguk is ezt használták. A románok 1860 után vezették be a latin betűs ábécét, egyházi és kulturális kötődésük egyaránt erős volt a szláv kultúrák iránt. Nem bizonyított, de feltételezhető, hogy az erdővidéki Románok ide betelepített ’talján’ építőmesterek leszármazottai, akik római illetőségűek voltak. Lehettek. Jól sáfárkodni a szobrász életművével Ezt a művész özvegye mellett Román Elemér is (egyik) élethivatásának tekintette. Felidézi azt a beszélgetést, amelyet öccsével folytatott valamikor a múlt század nyolcvanas évei végén. ”Jótestvér, ha volna úgy lehetőségem, hogy munkáim egy jó részét meg tudnám csinálni a maguk megfelelő méretében, akkor lehetne még inkább kiolvasni belőlük, hogy mit képesek kifejezni, megmondani és megjósolni. De hát az anyagi keretek ezt nem teszik lehetővé” – mondotta. Román Elemérnek szerencséje volt azzal, hogy építészmérnökként dolgozott, járatos volt a mély és a magasépítészetben egyaránt, de ahhoz, hogy öccse halála után eleget tehessen a feladatnak alapvető képzőművészeti ismeretekkel kellett bővítenie a tudását. Egy három éven át tartó intenzív tanulási folyamat során rájött, hogy milyen technológiát és milyen anyagokat kell használnia. Rendelkezésre állt az a kert, ahol a család valamikor az 1800-as évek elején épült háza állt. Ide álmodta meg a Román Viktor Emlékparkot, ahová 2005 és 2008 között kezdte elhelyezni az első – időtállónak bizonyuló, üvegszálas műanyagból készült – felnagyított szobrokat, végül az állandó szabadtéri kiállítást 2008. szeptember 13-án tarthatták meg. „Ezzel a Román Viktor Szoborpark megkezdte működését, s mint egy képzőművészeti egység, jelentősen hozzájárul a Homoród menti kulturális régió arculatának gazdagításához” – írja a továbbiakban. [caption id="attachment_157460" align="alignnone" width="1470"] Ferenczy doktor és Román Elemér a szoborparkban (2017) - Simó Márton felvétele[/caption] Az időközben eltelt bő másfél évtizedben Román Viktor életműve „visszatérhetett” a forrásvidékre, több alkalommal is kiállították művei egy részét – mindig egy válogatott sorozatot az ismert és a kevésbé népszerűsített munkákból – Budapesten, Sopronban, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Bukarestben. Sőt – az életmű későbbi darabjai közül – A szekér nevű alkotást, amely egyik legutolsó alkotása Román Viktornak, Székelyudvarhelyen helyezték el közterületen (2014), amely eredmény dr. Ferenczy Ferenc kitartásának és hozzáállásának köszönhető. Ferenczy doktor úr egyébként a kiállítások létrehozásakor, az alapötlettel, illetve a programok népszerűsítésében is jelentős energiát fektetett be az évek során. Gyakorlatilag „kiásták a hamu alól Román Viktor munkásságát”. Óhatatlanul a művész szellemiségét, kötődését jelzi az a gesztus is, hogy a három évtizede itt működő alkotótábor 2017-től immár Román Viktor Művésztelepként él a köztudatban. [caption id="attachment_157461" align="alignnone" width="2560"] Bükkfalvi kép – utcakép – Simó Márton felvétele[/caption] A motívumok összekapcsolása – el- és felismerése Amint bejártuk ezeket a bükkfalvi portákat, azonnal szembeötlött, hogy a motívumkincs, amelyből Román Viktor élete során táplálkozott, fellelhető azokban az egyszerű tárgyakban és eszközökben, amelyek a Múlt Idő Házában és annak udvarán találhatók. A természetközeli életmódot folytató parasztember mindennapi izzadságos munkájára, a régi életformára emlékeztetnek. Hidat képeznek a hétköznapi élet a magasművészet között. Látni és érzékelni lehet azt a metamorfózist, ahogy a dolgok szimbólumokká nemesednek. Hogyha létezik ez az érték, mert valóban itt van, akkor jót tenne a hely népszerűsítésének egy-egy apró gesztus is, amellyel a község, a megye, az erdélyi vagy az összmagyar elit valamilyen díjban részesítené a László-házaspárt, Román Elemért és Román Viktor innen gyökerező életművét. Rászolgáltak. És minden bizonnyal megszolgálnák. Akár egy átfogó területrendezési/ tájépítészeti program, egy folyamatos népszerűsítő-kampány is meghozná, hozzárendelhetné az eredményt. [caption id="attachment_157462" align="aligncenter" width="394"] A szekér Székelyudvarhelyen - a szobor köztéri másolatát 2016. május 8-án leplezték le - HN-archív/ Asztalos Ágnes[/caption]

Simó Márton