Amióta az eddig ismert világunk a feje tetejére állt, a kolozsvári Bold kreatív ügynökség számtalan forgatókönyvet gyártott arra, hogyan őrizhetné meg csapatként hatékonyságát, kreativitását és nem utolsósorban a józan eszét. Így született meg az a gondolat, hogy a vírust és a kialakult közhangulatot gyerekvers formájában meséljék el. Bár általában egy vers előbb jelenik meg könyvben, ami majd felkerül az internetre, a Bújócskaversenynek hamarabb lett saját weboldala és reméljük, hogy hamarosan kezünkbe is vehetjük a kötetet. A Bújócskaverseny verses meseregény a koronavírust játékosan ismerteti. A történet kezdetekor kiderült, egy gonosz varázsló átkának köszönhetjük a koronavírust, amely elől azonban mindannyian elbújhatunk. A versben szereplő Bence, valamint zoknimanó barátai kalandjait André Ferenc csíkszeredai költő találta ki és fogalmazta versbe. „Furcsa ez a szobafogság, a mindenféle ingerek hiánya nem túl inspiratív. Ráadásul ez az első epikus jellegű írásom, gyerekversben sem vagyok olyan jártas, mint szeretnék, szóval nemcsak nagy fába, de egyenesen egy mamutfenyőbe vágtam a csorba kisbicskámat. Még mindig izzadok a verssel, félek, hogy nem tudom tartani a végéig a színvonalat. Szerencsére jó alkotótársaim vannak, akik igazán inspirálnak” – mondja Feri. A vers vizuális világát Fazakas Noémi álmodta meg. „Első körben kis versek születtek Feri tollából, és párhuzamosan alakult mellé a vizuális világ. Ahogy egyre többet aludtunk rá, úgy egyre jobban kezdtek összeérni a szállak. Sok jó pillanat van alkotás közben, de talán így a legkedvesebb, amikor versolvasás után elkezdtem cirkálni, és hirtelen kialakult Bence, Szandi, a víruska és a többiek, akikkel aztán lehetett továbbhaladni. Megkedveltük a szereplőket, emiatt még folyamatosan bővül is a mese” – mesélte Nonó. Kovács Kata szerkesztette weboldallá a Bújócskaversenyt. „Öröm egy ilyen csapatban dolgozni, ahol a kreativitásnak semmi sem állhat az útjába. Az igazi kihívás az volt, hogy egy olyan weboldalt hozzunk létre, ami izgalmas kicsiknek és nagyoknak is. De azt hiszem, hogy sikerült egy olyan sokrétű, humoros és kalandos világot megalkotni, amiben mindenki jól érzi magát” – vallja Kata. Bence és barátai kalandjait a www.wearebold.ro/bujocskaverseny weboldalon olvashatjátok. Ezzel a verses mesefolyammal csempésszük vissza a játékkedvet a négy fal közt töltött hétköznapjainkba, és reméljük, egy kicsit a tiédbe is.

I. fejezet Amelyben egy nagyhatalmú, gonosz varázsló megirigyli az emberektől a jókedvet, ezért rontást küld a világra betegség formájában.

Különös kis alak járja az utakat, Nézi az embereket, hogyan élnek. Húzza az orrát, morog és mutogat, Majd megpukkad! Marja a méreg.

Látja, a Földön túl nagy a jókedv: Csupa fény! Csupa zaj! Csupa szív! Örömek! „Mi ez itt? Mulatás? Mutatok nektek!” Mondja magában, s tervet szövöget.

Fejére teszi fel a bűvös koronát: Pitty! És eltűnt! Senki se látja, Halk léptekkel a városon oson át: Ő a varázslók ősi királya!

Mit csinál? Hova megy? Lábnyoma sincsen! Biztos rút rontást ereget! Ahol ő jár, ott csupa baj minden: Megbetegíti az embereket!

„Vége legyen! Nincs több ünnep! Járványt küldök a földre közétek! Táncaitok mind elnehezülnek! Nincs kacarászás, csak köhögések!”

Kinyit egy apró, színes üveget, A bűbáj belőle előszivárog, Elmormolja az összes tünetet És levegőbe szórja az átkot:

„Vess virágot verejtékből, Lobbantsd fel a lázat! Aki ugrándozni kíván: Levert legyen, s fáradt! Kapard fel a köhögésük, Míg torkuk kiszárad! Nehezítsd el a légzésük, Amíg alig árad! Repülj virgonc vírusocskám, Vess véget a táncnak!”

Széllel száll a szörnyű rontás, Láthatatlan légvitorlás, Villamosok, régi taxik: Mindenhová befurakszik. Le a völgybe, fel a hegyre, Észrevétlen terjed egyre, Szájról szájra, kézről kézre, A világ minden szegletébe.

II. fejezet Amelyben az emberek közt terjed a rontás, de néhány kiváló tudós sikeresen azonosítja a kellemetlen tünetek okozóját, a végén pedig a világ egy sajátos állapotba kerül. Vadul vágtat az emberek közt, minden tartományt megfertőz, Mint a futótűz, terjed a pánik, Kínától egész Amerikáig.

Vége a táncnak, némul a nóta, Szomorúságba fordul a móka. Hirtelen mindenki beteg, S ugyanazok a tünetek.

Egyik zihál, másik köhög, A harmadik ágynak esett, Negyediknek láza szökött, Nem értik, hogy ez mi lehet!

Gyanús, hogy nem uncsi nátha, Lázas a pláza, izzad a menza! Ez nem lehet sima influenza! Túl gyorsan terjed a világba!

A tudósok mind nekilendülnek, Hogy kiderítsék, a bajt mi okozta. Kapkodnak, mert az idő sürget, Belebámulnak a mikroszkópba.

Hajuk borzas, mint a csipkebozót, Köpenyük is egyre gyűröttebb, De véghezviszik, amiért jöttek: Lefülelik a makrancos kórokozót. Most már egyértelmű, nincs mentség: Morcos vírus tette ránk a kis mancsát.

Hanyatt-homlok neki is iramodnak, Sorra hívogatják fel a híradókat, Igyekeztükben mindenkit letegeznek: „Mindjárt elkezdődik a sajtóértekezlet!”

A tudósok arca: fehér márvány. Izgatottan s riadtan állnak ott. Hidegen mondják: „Ez világjárvány. Kezdődjön tüstént szükségállapot.”

Mindenki megriad, Mondhatni okkal: Senki nem számolt Szükségállapottal, Mi van ha a boltban Nem lesz több étel? S telefonokban Megszakad a vétel? Mi van, ha elfogy Az olaj s a liszt is? Mi van ha ez tényleg Apokalipszis?

III. fejezet Amelyben kezd eluralkodni a káosz, azonban főhősünk színre lép egy javaslattal. És megismerjük a főhős legjobb barátját is. Nyüzsög a világ, mint felbolydult hangyák, A riadalom mindenkire gyorsan ráragad: Az élelmiszerboltokat mind lerohanják És kiürítik a gyógyszertárakat. Mindenki dudál, füttyög és kiáltoz, Győzött a téboly és totális a káosz. Hirtelen vékony hang tör utat magának, Kimérten kiált: „Figyelmet és fegyelmet!” A hang forrása egy tízévesforma gyermek. Ledöbben a tömeg: ez most mi a bánat?

Egy röpke percre megszűnik a hangzavar, Az összes tekintet a kissrácra vetül. Bambán bámulják: hát ez meg mit akar? Jobb kezén egy csíkos zokni feszül, De hogy miért? Senki sem érti ezt. A kisfiú pedig komolyan beszélni kezd:

„Jó emberek, ide hallgassatok! Tudom, hogy ijesztő A helyzet, én is félek Ettől az egésztől, Hogy a világ mivé lett, De pánikra abszolút semmi ok! Egy morgós mágus küldte Ránk a varázslatot, Hogy a vesztünkre Törjön, s az emberek Boldogságát szegje, S azok keseregve Higgyék, hogy jókedve Senkinek sem lehet. Ne merjenek a barátok Közel menni egymáshoz, Aggódjanak: akihez az átok Véletlen hozzáér, azonnal elkárhoz.

Tudom, hogy ez most meredek ötlet, De ha elrejtőzünk néhány hónapra, Akkor a vírus minket nem fertőzhet, Ha nincs az utcán senki, aki elkapja.

Ez egy varázsjárvány: gyógymód semmi. De hogy ne találjon ránk, hát az a tervem, Hogy maradjon otthon most mindenki, Játszodjunk globális bújócskaversenyt!”

Mondja Bence, s izgatottan pillant körbe, Vajon az arcokon mosolyba fut a görbe, Vagy grimaszba? De csak bámulnak értetlenül. Az üzenetet átadni sehogy sem sikerül.

„Miket beszélsz, gyermek?” horkan  fel egy férfi, Orrán a bibircsók csúf csiperkegomba. Arcán a borosta: mint a szétszórt prézli. Közelebb lép, látszik: görbe és goromba.

„Ki vagy te, fiam? Hát elment az eszed? Méghogy varázsjárvány? Ezt meg honnan veszed? S ha már senki sem meri, én megkérdezem: Mégis mit keres egy zokni a jobb ke­zeden?”

„Igazán nem szeretném megsérteni az urat, De amit mondok, az nem kidobnivaló. Az én nevem Bence – s a kezére mutat –, ő meg a barátom: egy zoknimanó!

Az ő becses neve: Zokni Alexandra! És becsszó, ott volt és mindent látott, Látta, amikor a varázsló kacagva A világra szórta ezt az átkozott átkot!”

„Márpedig zoknimanók nem léteznek, Képzelődsz, fiam” – mondja mogorva alak, „Csupán bús bohóccá teszed magad, Amilyet még nem látott ez az évezred.

Zoknik és varázslók? Ez viccnek is túl ócska. Méghogy a megoldás globális bújócska.” Böffent nagyképűen, s mogorván továbblép, De a helyén itt marad a gonosz szándék.

Az emberek lassacskán odébb sétálnak. „Nem hiányzik fejünkre még ez a gond, Hogy ostobaságokat beszéljen egy bolond Gyermek” – így magyarázzák egymásnak.

„Görbe vagy, komám, nagyon, Mint az í-n az ékezet, Ha nekem volna ilyen szájszagom, Mint ami belőled érkezett, Hát én biztosan elbujdosom. Te hogy-hogy nem szégyelled?! – Így cincog a cérnahangú zoknimanó -, Hát nyeljen el téged felfortyanó Iszapos, enyves emlékezet! Mi az hogy szerinted én nem létezek? Te beszélsz ostobaságokat, te tahó!”

„Ne se törődj, Alexandra, Ezt a fajankót ne vedd magadra, Ez azért él, hogy a világot sértegesse!” – Teszi hozzá vigasztalásképp Bence, De hiába, mert a csíkos zokninak Már elöntötte a fejét az indulat.

„Ne hívj teljes nevemen, mert az rég nem divat! Ezerszer mondtam már, hogy szólíts Szandinak. És eskü, becsszóra, az teljesen kizárt, Hogy mást láttam volna, mint a gonosz varázslókirályt,”

Állnak ottan szomorkodva, Hogy miért volt ilyen otromba A bibircsókos férfi, Ennyi idősen hogy-hogy mégsem érti, Miért kéne otthon ülni És a vírust elkerülni. Ráadásul a nagy bánatnak Oka, hogy mind rá hallgattak Az emberek, csak mert ő felnőtt. Pedig nem látja a fától az erdőt, Csak a saját igazáról dohog. A nagyképűség annyira untat! Hiszen milyen egyszerű dolog Volna megvédeni magunkat.

De ha van, aki minden észérvre süket, És nem ért a szép szóból, mert totál zakkant. Az ilyenek legalább mossák a kezüket, Vagy ha nem nyeljenek habos szappant!

IV. fejezet Amelyben fény derül Zokni Szandi nagy bánatára, Bence pedig terveket szövöget a bújócskaverseny érdekében.

„Egy márciusi meleg napon Adta magát az alkalom: Elmentünk mi, a két zokni, Zolival ketten kocogni A folyópartra, ahol van az a fás partszakasz, Megünnepelni, hogy végre itt a tavasz.

Szaladtunk a folyó mellett, Élveztük a tűző napot, S megláttuk, hogy egy furcsa szerzet Gyanúsan hadonászgatott, Mint aki valamire készül! Csak úgy ólálkodott ez a különös alak, A szemében mély megvetés ült, Feje fölött köröztek a madarak: Vércsék, csókák, héják, fecskék. Ekkor elővett egy apró üvegcsét, És láttuk, ahogy csak úgy hinti szét A tartalmát, és elmormolt egy varázsigét, És könyörtelenül kiszórta Az aljas rontást világszerte.

Megijedtem én is, meg Zokni Zoltán: Egy pukkanás! S a mágus kereket oldott. Hallottam, mintha Zoli felsikolt, ám Mire körbenéztem, már nem volt ott.

Eltűnt a varázsló rettentő robajjal, Messzire dobott el Zoltántól engem, Mire felébredtem, szembesültem a bajjal: Nem találtam sehol a közelemben!

Felkutattam az egész folyópartot, Hátha egy kő mögött, egy pad alatt rálelek, Átnéztem a sétányt, s az egész parkot, Kiáltoztam, kérdezősködtem: vajon hol lehet? Eltűnt mellőlem Zoli, mint a kámfor, Abban bíztam, hogy csak tréfál énvelem, S egy bokor mögül majd hirtelen rámszól, De se hang, se kép. Kezd a félelem Eluralkodni rajtam.

Mi van, ha nagy bajba Került ez a huncut csirkefogó? Félek, hogy valami rosszat művel ez a tulok! Muszáj segítenem rajta, hogyha tudok!” – mondja Szandi, s mint a csipkebogyó, Elvörösödik az arca, De azon nyomban eltakarja Hirtelen jött pirulását: Semmiképpen nem akarja, Hogy netalán gyengének lássák.

„Gyere, menjünk haza, hátha már otthon van, Hátha csak ott lézeng a zacskós fiókban? Nézzük meg mindenütt, vajon hol bóklászik, Ha kell, én elmegyek egész Zokniországig!, Megkérdem, hogy vajon hallottak Zoltánról, Hogy ez a csibész most épp merre kolbászol? Megteszek akármit, hogy előkerítsem Én addig, becsszó, nem nyugszom egy percig sem!”

Hát hazaindulnak felfordítani a házat, Mert fél pár zoknival nem teljes a ruházat. Szegény Szandi egyre türelmetlenebb, Hogy a hű párja vajon hová tűnhetett?

„Gyere, Szandi, nézzünk körül, Hátha végre előkerül, a te kedves párod, Zoltán, Bekukucskálunk minden zugba ágyam alatt, szekrény polcán, Hátha netán ott aludna Igaz álmot észrevétlen, Szennyes mélyén a nagy sötétben.

Nézd a szekrény belső oldalát, Mi van, ha azt a lécet félrehajtod, Hátha megleljük a párod odaát, Lehet, találunk egy titkos ajtót, Amit az embernek fel kell tárnia, S elébe tárul egész Narnia!”

Keresik őt, hová szökött Fűszerek közt, sóban, lisztben, Fiók mélyén, villák között, De Zokni Zoltán sehol sincsen.

Így hát Zokni Szandi lelke Egyre erősebben sajog, Szíve szerint énekelne, De egyszólamúak a dalok Tök jó Bencével a móka De hiányzik Zoli foltja.

„Bár itt lennél, Zokni Zoltán! Azt hiszed, nem hiányzol tán? Szomorúan lógnak belőlem a szálak. Nem nyugszom, míg meg nem talállak!

Ha kell, kifordítok mindent, Legyen az bunda, kabát, porzsák, Hogyha nem talállak itt fent, Akkor állhat elém egész Zokniország.”

„Megyek veled és segítek – mondta Bence –, Zokniországon át, túl a Süveg-hegyen!” „Köszi, a barátodnak lenni hatalmas szerencse, De sajnos oda nem jöhetsz velem.

Zokniország titkos kapuja egy portál, Amin csak akkor juthatnál át, Hogyha te is lábbeli volnál. Köszi a segítséget, a sok hálát Nem is tudom, hogy fejezzem ki. De oda nekem egyedül kell menni. Ígérem, sietek, nem sokáig leszel Itthon egyedül maradva, De addig is, fel a fejjel, S vigyázz magadra!”

Azzal sutty! Legugrik Bence Kezéről és a földre hull, Pattan egyet a padlócsempe Hideg kövén, és elindul A mosógép irányába, Merthogy tudni illik A Zoknik titkos királysága Bejárata onnan nyílik. Az ajtó nagyot csikordul, De mielőtt beugrana, Bencéhez még visszafordul, Ő meg így szól: „Egy pillanatra Állj meg légyszi, Volna még egy apró dolog, Amire szeretnélek kérni, Persze csak ha te is úgy gondolod.

Szóval az van, hogy valamit tenni kéne, Hogy ne lófráljon annyit kénye- Kedve szerint mindenki folyton, Hanem szépen maradjanak otthon.

Ha mindenképpen Zokniországba mész, Mi lenne, ha minden lábbeli lakosnak Szólnál, hogy nálunk mi ez az egész, S ha már a gazdáik mindig rajtuk taposnak, Győzzék hát meg őket, hogy egy darabig Üljenek a házaikban, ha esik, ha havazik, Jobb ha most az ember jó előre tervez, Hát csatlakozzanak ehhez a bújócskaversenyhez.”

„Nem beszélsz te nagyon mellé, Bence, Megyek és ezt továbbítom, persze, Tudom is, hogy kiknek szólok elsőként. Ez jó ötlet, mert ha a világ így maradna, Az nem volna jó. Szóval intézkedek Ez ügyben is, megteszem, amit lehet. Addig is, te csak vigyázz magadra.”

Azzal hopp, és Szandi egy nagyot lépve Teljesen eltűnik a mosógépben! Nem rázza le magáról a port már, Mert bezárult mögötte a titkos portál, S mint lenge szellőt a nyári ruha: Elnyelte őt a centrifúga.