Eleinte kissé féltem Budapestről írni. Féltem, hogy az olvasó nem osztja a lelkesedésemet, azt, hogy nem tudok betelni Budapesttel. De a visszajelzések felbátorítottak, és ezért még mindig róla fogok elmélkedni, leírom, ami róla még eszembe jut. Mert ilyen az emberi lélek: állandóan asszociál, aztán meg elkalandozik. Addig nincs baj, míg visszatér az eredeti gondolathoz. Ám amikor azt már nem találja, jelzi, hogy kezd kimerülni az emberi psziché. Szeretek Budapest utcáin egyszerűen csatangolni. Ezt kellő önkritikával kell előadnom, mert nem volt mindig így. Imádtam, imádom a nyugati csodavárosok minden szegletét, annyit gyalogolok bennük, amennyit csak tudok és amennyit enged a leggyakrabban nagyon is korlátozott idő, a szervezett kirándulások nagy hátránya (a sok előnye mellett). De néhányukban volt lehetőségem kényem-kedvem szerint barangolni. Épületeket, kapualjakat, erkélyeket, falkiszögelléseket és -festéseket, ablakkereteket, kopogtatókat bámulva és fényképezve. Emlékszem, amikor először jártam Párizsban, egyben először Nyugaton (!), órákon keresztül róttam az utcákat: szinte egyenként vettem szemügyre a házakat, minden kirakat előtt megálltam, vagy a kövezetet bámultam, vagy a bárjaik eltolható ablakait, meg a franciaablakokat, amikről ott és akkor tanultam meg, hogy tulajdonképpen ajtók. A bámulás folytatódott Olaszországban, majd sok helyütt a világban, és tart a mai napig. De ugyanígy tudtam gyönyörködni szülővárosomban is, amely igaz, hogy nem vetekedhet egyetlen, az útikalauzok által hozsannázott híres vagy kevésbé híres helységgel sem, mégis, polgári küllemű főtere, a közepén végignyúló gyönyörűen kialakított virágágyásokkal, amellyel állítólag lepipálta Marosvásárhely főterét is, az akkori tartományi székhely lévén a csak járási (rajoni) székhely örök konkurenciája, legalábbis a megyésítésig, amikor Szászrégen minden rangját elveszítette és lassan elsüllyedt az elrománosítás tengerében. Szemet gyönyörködtető volt. Mint ahogyan élmény volt a családunkban Sétatérnek nevezett hatalmas parkja is, ahol még hallgathattam az egyszerűen rezesbandának nevezett fúvószenekart, amely lelkesen játszotta keringőből és operettrészletekből összeállított repertoárját a vasárnap korzózó emberek – köztük mi is – szórakoztatására. Onnan hozom magammal a selyemfüggönyös, cigányzenés vendéglők semmi mással össze nem téveszthető hangulatát is. Ez volt városunk egyetlen szállodájának, illetve városkánknak is az egyetlen szórakozóhelye – ahol szívesen mulató szüleim jóvoltából magam is rendszeresen megfordultam már kisgyerekként. Sőt, olyan hírem volt – ugye, idejében el kell kezdeni! –, hogy amikor megjelentünk, akkor a zenekar rázendített a Szép város Kolozsvár dallamára – ez lévén akkoriban (olyan 5-6 évesen!) az kedvenc slágerem. Mintegy előre jelezve a sorsom és pályám, hisz ezt a kedvelést lassacskán fölváltotta magának a városnak a szeretete, mely első megpillantása után meg a családi mitológia hatására hazai kedvencemmé vált. Mert Budapest már akkor fővárosommá avanzsált. Kolozsvár azonban az elérhető csoda volt. Ahol megszületett Mátyás, ahol világszép templom áll Fadrusz gyönyörű szobrával, régi egyetem, és hírességeink csendjét őrző Házsongárdi temető. Ott láttam a Bánk bán első operaelőadását, ahol a „magyar hazám” helyett mindig „drága hazám”-at énekeltek, ha jól emlékszem. Na, szóval arra nem veszek mérget, hogy drága haza volt vagy esetleg valami más, de hogy nem magyar, az biztos. Kolozsvár sokáig ott csücsült a lelkem kiemelt csücskében. Annak ellenére, hogy a valóságban már akkor is egészen más volt, mint ahogyan én, kellő idealizálással, az akkor még sokkal erőteljesebb kultúrködös gondolkodásomon átszűrve, elképzeltem. Lassan sok apró történés égette ki a lelkemből. Így leírva ez eléggé furcsán fest, de miután megrágtam magamban, úgy döntöttem, hogy mégiscsak ez a helyes kifejezés. Vannak dolgok, amelyek beleégnek az agyba és a lélekbe, mások pedig kiégnek belőle: elhamvadnak, szokták mondani, de nekem pontosabban jelöli a kiégés kifejezés azt a folyamatot, amit talán majd egyszer máshol le fogok írni. És ahogyan halványodott a szeretet és a csodálat, ami Kolozsvárhoz kötött, úgy kezdtek átalakulni a Marosvásárhelyhez fűződő érzéseim. Ma már tudom, hogy a Tükörterem olyan csoda, ami Versailles és Nagy Péter nyári palotája mellett is megállja helyét. Csak ehhez előbb kellett látnom azokat. Lassan fedeztem fel ezt a várost – akkorra, amikor már ő is kezd elveszni. Mert nem vigyáztunk rá (sem) eléggé. Persze nincs olyan patinája, múltja, mint a nagyobbnak. Szerényebb a szó minden értelmében és az élet minden területén. De mára lassacskán ott gyűlt össze – húzódott meg? – és ott élesztgeti a lángot klasszikus kultúránk maroknyi képviselője, azok az alkotók, akik ma még értéket hoznak létre és azt is jelentenek. Akik még gondolnak a megmaradásunkra. És akik tesznek is érte a maguk eszközeivel, mint őrzők a végeken. Olyan jó tudni, hogy Marosvásárhely még él. Vajon meddig? Persze Budapest, a fő fővárosom mindvégig ott lebegett vágyaimban, részben az oroszok és románok elől odáig menekülő anyai felmenők sok-sok emlékezésének, részben az odaszakadt, de akkoriban még gyakran hazalátogató rokonok elbeszéléseinek köszönhetően. Budapest hivatalos nagykorúságom eléréséig egyrészt csak ennek a mondavilágnak a ködén, másrészt a magyar irodalom történéseinek és kedvenc szerzőim élményeinek szemüvegén keresztül létezett számomra. Sok különböző és különleges szálból, színből, valóságos és művészi, szomorú és lélekemelő mozzanatból állt össze számomra ez a már történetében sem mindennapi város. Vágytam látni a hidat, amely Pestből és Budából Budapestet csinált. Persze a többit is. Különösen a Margit hidat, az öngyilkosokét. És nyilván a szigetet is, amelyről Gárdonyitól tanultam. A hol német, hol török ostromolta Várat, amelynek útjait ma tökéletesen csiszolt, tűsarkat sem rongáló, gyönyörű kövezet borít, és melynek galériái szinte keresztmetszetét adják a kortárs magyar művészetnek. Igazi élmény volt bennük nézelődni és szinte befejezhetetlenül pörgő eszmecserét folytatni a művész vagy műértő tulajdonosokkal. És rengeteg egyebet, amit most nem sorolok mind fel. Amiket megláttam. És amikhez rendszeresen visszatérek. Ám az utcáit csak nemrég fedeztem fel. Miután feltettem magamnak a kérdést, hogy na, lássuk csak, mitől olyan híres – a Világörökség része! – az Andrássy út?! És megnéztem. Albert Ildikó A cikk a Hargita Népe március 23-i számában jelent meg.