A boldogság világnapjára (március 20.) boldogság-konferenciát szerveztek Székelyudvarhelyen, hogy elmélkedjünk a boldogságról. Legalább. Az eseményen kiderült, hogy a magasan képzett, rendszeresen templomba járó, jótékonykodó székely asszony a legboldogabb lény körünkben, sőt annál boldogabb, minél inkább elszálltak felette az évek. És úgy általában is eléggé boldog a székely, az összes ellenkező híresztelés ellenére, miszerint mogorva, búskomorságra hajlamos, bicskát könnyen előrántó, a szomszéd kecskéjét szívesen megdöglesztő ember. Majdnem 7-es a boldogságindexe a boldogság világnapjára készült kérdőíves felmérés szerint, és ez már közel áll a legboldogabb állapotot jelentő 10-eshez, és a boldogságtól eltelve élő skandináv népektől sincs túl távol. A felmérés szerint. Apropó Skandinávia. Bár úgy hírlik, hogy a csúnya migránsok már tönkrevágták Európát, annak is a boldogabbik felét, mégis a legfrissebb rangsor szerint (is) Finnországnak, Dániának és Norvégiának a legmagasabb a boldogságindexe. Sőt mifelénk is kezd divatba jönni a hygge, a dánok boldogságának titka – igazán szép életmódkönyv is jelent meg már magyarul, amiből megtudhatjuk, hogy azok a nyugis skandinávok hogyan érik el, hogy a meghittség, otthonosság, boldogság úgy általában jelen legyen az életükben. Okulhatunk belőle, megpróbálhatjuk leutánozni, de… Én inkább azt hiszem, nekünk a saját házaink tájékán kell sepregetnünk, s összegyűjtenünk azokat a kincseket, képességeket, amelyek itt és most, minket tehet(né)nek boldoggá. Itt, ahol szép a táj, de március végén még tél van, ahol gödrösek az utak, de finom a borvíz, ahol kevés a fizetés, de segít a szomszéd, ahol stresszes az élet, de jó pálinkát főznek, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Az írás elején említett boldogság-konferencián pszichológus, lelkész, filozófus és irodalmár próbálta körvonalazni a boldogság kimondottan székely „összetevőjét”, illetve azonosítani azokat a dolgokat is, amelyek megakadályozzák, hogy boldogok legyünk. Szó esett a hétköznapi örömök megélésének fontosságáról, a katarzisról, a jó és igaz élet ismérveiről, a flow-elméletről. A megszólalók szerint a székely boldogság egyik alapja a közösség, amely nem hagy egyedül a bajban, a hit, és – talán – a humorérzék. Bár ez az idealizált székely közösség – miközben megtartó és támogató – túl szigorú is, bünteti a „kilengéseket”, általában nem rugalmas, és távolról sem befogadó… Szóval akadálya is lehet a boldogságnak, ahogy az is, hogy sokan az egzisztenciális megvalósításokhoz kötik a boldogságot, és az, hogy mifelénk nincs kultúrája az érzelmi intelligenciának, a pozitív visszajelzések adásának. De szóba került az alkoholizmus, az önsajnálat, a tragikus múlt előtérbe helyezése is, mint a jólét megélésének egy-egy ellehetetlenítője itt, mifelénk, Székelyföldön. Ahol, ha akarom, nagyon sötéten is láthatom a dolgokat, bármit is mutat az a bizonyos székely boldogságindex. Amíg magukra hagyott gyerekeket látok boldogtalannak, miközben szüleik külföldön keresik a boldogulást; amíg sokkal inkább jellemző, hogy a másikhoz mérjük magunkat (nekem menőbb a telóm, nagyobb lesz a házam, jobb az autóm, és nem „Görögbe” megyünk, mint ők, hanem valami szigetekre) ahelyett, hogy a saját értékeinkkel, képességeinkkel, lehetőségeinkkel, vágyainkkal élnénk harmóniában; amíg a férfinak nem szabad sírni, de annyira nem, hogy már felismerni is képtelen az érzelmeit, így ha valami mégis elönti, akkor odacsap; amíg az asszonynak még mindig a tűrés a legfőbb erénye; amíg csak a siránkozásban, a mások utálatában tudunk igazából összefogni; amíg vigyázó szemünket soha nem magunkra, hanem mindig a másikra vetjük, miközben keressük a hibást a nyomorú életünkért… De ha akarom, láthatok szebbet is. Mindjárt nyílnak a virágok és a világon ritka az ilyen változatos növényvilág, mint nálunk, szép kiállítás van a múzeumban, holnap hozzák a heti házikenyeret, és mindjárt lesz hazai hónapos retek is. Még sötétek az esték, de finom teával, szerető társsal, izgalmas könyvvel mégis jól telik. Ismerek jó arcokat, szakmájukban odaadó, kreatív, közösségükért tenni akaró embereket, és igen, olyanokat is, akik elégedettek az életükkel. Akik meg tudják élni a hétköznapi örömöket, a pillanatok apró szépségeit. Akik nem a sokadik különórára küldik a gyereküket, hanem inkább a boldogságra való képesség fejlesztésén ügyködnek mindig, együtt, és nem annyira pénzt, inkább élményeket gyűjtenek. Mert ők tudják, amit már én is: a boldogság ott van, ahol helyet adsz neki. Asztalos Ágnes A cikk a Hargita Népe március 23-i számában jelent meg.