erős felhőzet
szórványos felhőzet
kevés felhő
Bocsnadrág
„Fiam, az embernek kell legyen egy becsületes ruhája, amit ha indulni kell, felvesz” – mantrázta az öltözködés egyik alapszabályát annak idején mindig jól öltözött anyám. A becsületes ruha fogalma azt jelentette: alkalmi viselet. Például az ünneplő, amiben kicsit mindig szebbnek láttuk magunkat, és amiben cseppet kényelmetlenül is feszengtünk, és aminek viselése kizárólag míves napokon volt engedélyezett. Például születésnap, színház, templom. De ugyanígy volt otthoni ruha, játszóruha, egyenruha, sőt, orvoshoz „menő” ruha is. Bár a dresszkód kifejezést akkoriban hírből sem hallottuk, elég jól belénk nevelték, hogy mit mikor kell és illik viselni azért, hogy ezzel is megtiszteljük is az alkalmat. Nem vagyok híve a merev szabályok betartásának, de szúrja a szemem a fekete bőrcipőből kikandikáló fehér sportzokni, és kiszúrja a ruhán nappali fényben csillogó strassz. Rövid és viharos közönségszervező korszakomban jólesően konstatáltam, hogy a sokat szidott „ezekamaifiatalok” kicsípték magukat egy-egy előadásra, és fura volt, amikor az igazgató kissé viseltes szvetterben tartotta az évadzáró díszbeszédet.
Van, hogy magam is mellélövök, mentem én már tűsarkúban kerti partira, és keveredtem elegáns állófogadásra farmerben, sportcipőben. Nem szoktam mások öltözéke felett ítélkezni, de szórakoztatnak a baklövések. Ezért – bár nem tartottam ildomosnak, igazából szentségtörésnek sem, hogy az új városvezetés beiktatásának ünnepségén nemcsak vakuk villantak, de a rövidre szabott nadrágszárból, pólókból szőrös férfivégtagokat is villantottak egyes sajtómunkások. Értettem én, hogy mit nekik munka közben a vasalt ing és nadrág, zakó és nyakkendő, mikor a terem akár egy forró katlan, és az összefogás jegyében ünneplőket egy nagy közös izzadságtól gőzölgő masszává olvasztotta a hőség. Az oda nem illő viselet díját akkor és utólag is kedvenc fotóskollégámnak adom, aki az „alkalmi” öltözetének darabjait az antiízlés biztos tudásával válogatta össze. A virágmintás teniszcipőhöz csíkos zoknit viselt, plusz a zseniális focikapus divatossá lett szürke mackónadrágjának rövidített változatával tisztelgett az új városvezetés előtt. Meg is jegyeztem: király a macinaci. Mire a kolléganő: Emese, ez nem mackó-, hanem bocsnadrág.
Bízok benne, hogy az Udvarhelyen új korszakot ígérő Árpádok gatyába rázzák a KISSÉ legatyásodott várost. Azt viszont szívből remélem, hogy, má’ bocs, de nem ilyenbe.
Lázár Emese
