[caption id="attachment_54232" align="alignright" width="235"] Asztalos Ágnes[/caption] A bizalom hiányzik leginkább a társadalmunkból – mondta nemrég valaki egy társaságban, ahol épp a világot próbáltuk megváltani, megjavítani vagy legalább kissé megmagyarázni néhány – számunkra – bántó, zavaró jelenségét. Én amellett érveltem, hogy – ha van ilyen – a boldogságra való képesség hibádzik mifelénk. Mintha először mindig csak a sötét oldalt, a hibát, a tévedést, a rothadást vennénk észre, és nem látjuk meg a mellette, benne, mögötte sugárzó jót és szépséget. Ezért van annyi morcos, feszült arcú ember, kevés mosoly, annál több indulatos szó és gesztus, ezért szóródik szét a levegőben a „van baj elég” mondás, mert mi még egy finom vasárnapi ebédet is el tudunk rontani azzal, hogy megjegyezzük „örüljünk, hogy ma van mit ennünk, mert ha így halad a világ, maholnap nem lesz itt semmi”. Mintha valahogy úgy szocializálódtak volna itt mifelénk a generációk, hogy önfeledten boldognak lenni szinte szégyellni való állapot, aki elégedett, azzal biztosan valami baj van, akárcsak azzal, aki nem gebed bele a munkába, hanem szereti, amit csinál és ha ideje van, bele tud feledkezni a szép látványba, filmbe, zenébe, könyvbe, szóval képes csak úgy lenni, amikor semmi hasznosat, izzadtságszagút nem végez. Mert a gyereket is úgy dicsérik sokan, hogy „jó, jó, most ügyes voltál, de”… És mindig ott van a De. Mintha nem tudnánk az itt-és-most állapotát élvezni, csak a pillanatra figyelni, érezni az ízeket, színeket, hangokat, érintést, örömöt. Ez most szép, de mi lesz holnap – fut végig betelepített programként az agyunkban. Ismerősöm a bizalom hiányából vezetett le sok mindent. Nem bízunk vezetőinkben (igaz, gyakran nem is lehet), de nem bízunk a szomszédban, nem bízunk a kollégában, még néha a barátainkban sem… Nem bízunk a házat tervező építészben, a mesteremberben, mert biztosan át akarnak verni, mert mi mindig jobban tudjuk, nehogy már más mondja meg, hogy mi tetsszen nekünk, stb. Nem bízunk gyermekünk óvó nénijében, tanítójában, tanárában, mert ugyebár a pedagógusok ma nem érnek semmit, csak vakációznak és fizetésemelést követelnek, mi a fizikához, a matektanításhoz, az önállóságra való szoktatáshoz is sokkal jobban értünk. Nem bízunk a másik nőben, hogy jó anyja tud lenni a gyerekének, és ő is tud olvasni, tájékozódni, hanem mindenáron fejébe akarjuk verni az anyatejes táplálás, azaz a szoptatás megkerülhetetlenségét. Nem bízunk a barátnőnkben, az ismerősben, hogy ő maga is képes eldönteni, hogy hordozza-e magán a gyermekét, vagy inkább babakocsit használ, mert mi jobban tudjuk. Ezt is. Nem bízunk az orvosban, a tudományban, az adatokkal alátámasztott tényekben, és nem oltatjuk be kanyaró ellen a gyermekünket. De nem bízunk a környezetünkben sem, hogy az emberek képesek maguk is eligazodni a világban, ezért minden eszközt megragadunk (és ebből ma van bőven), hogy minél harsányabban felvilágosítsunk mindenkit a vélt igazságról. Nem bízunk a piaci árusban, hogy tényleg hazai-e az áru, a mészárosban, hogy tényleg friss-e a hús, a taxisban, hogy bekapcsolta-e az órát, a pincérben, hogy jól számította-e ki a cechet, az alkalmazottban, hogy tényleg elvégezte-e a rábízott feladatot. Nem bízunk a betegben, hogy ő is meg akar gyógyulni, de közben a méltóságát is megtartaná, és az állapota is érdekelné, a választópolgárban, hogy értené és értékelné az egyenes beszédet. Nem bízunk az idegenben, a másként gondolkodóban, mert biztos, hogy ártani fog nekünk, elvesz, megront, eltünteti, ami a miénk. Nem bízunk a gyermekünkben, mindent megmondunk, megszabunk, ellenőrzünk, utánajárunk, tiltunk, szidunk. Nem bízunk a párunkban, titokban hamar átnézzük a telefonját… És mintha magunkban sem bíznánk. Mert ha megélnénk a bizalom érzését, ismerős terep lenne számunkra, hinnénk saját magunkban, képességeinkben, szerethetőségünkben, és akkor a világ, a másik sem lenne annyira fenyegető, hogy csípőből bizalmatlanul reagáljunk mindenre és mindenkire. A bizalomérzés olyan, mint egy kényelmes, rugalmas ruha, a bizalmatlanság viszont ragályos és mérgez: kapcsolatot, hangulatot, mindent. Elutasítóvá, merevvé tesz, és – igen – elsorvasztja a boldogságra való képességet is… Asztalos Ágnes