Tusa Szilárdot nem igazán szükséges bemutatni a gyergyóiaknak, hisz nemcsak mentősként, hanem a Gyergyószentmiklósi Vö­­­röskereszt alelnökeként is ismerik, sőt az utóbbi időben feltörekvő csontkovácsként is egyre többen emlegetik. Hat évvel ezelőtt nagyban kivette a részét a megyei Vöröskereszt gyer­gyó­szentmiklósi alegységé­nek újraindításában, azóta pedig egy olyan komoly fiatal csapatot sikerült kialakítani, amelynek munkájában teljes mértékben megbízik. Tusa Szilárddal a mentős szakma világáról, ezen belül a gyors döntések súlyáról beszélgettünk, de a gyergyói Vö­rös­kereszt további terveiről, és a csontkovácsolás különlegességéről is szó esett. [caption id="attachment_50025" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Szász Adorján[/caption] – Hogyan alakult ki önben az egészségügyi szakmák szeretete? – Nagyapám közel harminc évig mentősként dolgozott, de nem hiszem, hogy onnan jött volna nekem az indíttatás. Lehet, hogy a háttérből – amit én nem észleltem – befolyásolta a döntésemet, hisz már akkor belekóstolhattam a mentős világba: talán még első osztályos sem voltam, amikor magával vitt, az idő múlásával azonban elmúlt a láz, és már nem igazán érdekelt a dolog. Középiskolában természettudományok szakra felvételiztem, de akkor sem azért, hogy az egészségügyben tanuljak tovább, hanem egyszerűen sem az informatika, sem a humán tudományok nem ragadták meg az érdeklődésemet. Az iskola befejeztével az akkori barátnőm biztatott, hogy tartsak vele, és menjek környezetmérnöki szakra, de a felvételim nem sikerült. Emlékszem, édesanyám hívta fel a figyelmemet, hogy „ha nem sikerül a pótfelvételid sem, akkor mihez kezdesz magaddal?” Végül nem mentem az őszi felvételire. Anyu is az egészségügyben dolgozott, majd egyszer rákérdezett, hogy nem folytatnám-e Székelyudvarhelyen ezen a téren a tanulmányaimat. Éreztem, hogy otthonról próbálnak erre az útra terelni, de a döntést teljesen rám bízták, nekem akkor pedig az volt a legfontosabb, hogy az iratai­mat végre beadjam valahová. Bejutottam, és noha eleinte passzívan közelítettem meg a helyzetet, idővel kezdtem megszeretni: első évben nem volt gond, másodévre kezdett nehezebb lenni, harmadéven pedig jött az ideggyógyászat, amit egyáltalán nem szerettem. Órára sem igazán jártam, de volt egy tanárom, aki talán láthatott valamit bennem, mert folyamatosan gyakorlatokra hívott, végül pedig a legjobbak között voltam ebből a tantárgyból. – A tanulmányok befejeztével mi történt? Hogyan lett mentős? – A belgyógyászattól kezdve, a mentőn át, egészen a sürgősségi esetekig minden osztály munkájába belekóstolhattam, majd eltelt a három év, gondolkodni kezdtem, és nem igazán tudtam, hogy mi legyen. Szerettem a változatosságot, éppen ezért nem igazán vonzottak a különböző osztályok, így azt mondtam magamnak: vagy sürgősség, vagy mentőszolgálat, ha pedig egyik sem sikerül, azt jelenti, hogy nincs keresnivalóm az egészségügy világában. Emlékszem, 2005 őszén a gyergyói mentőszolgálatnál is volt felvételi, sikerrel jártam, azóta pedig itt dolgozom. – Hogyan emlékszik a kezdeti időszakra, milyen nehézségekbe ütközött az elején? – Az a típusú ember voltam, és vagyok mind a mai napig, aki nem riad vissza olyan könnyen, de természetesen akkor féltem egy kicsit. Két hónapot úgy dolgoztunk, hogy hárman voltunk egy autóban, de olyan kevés eset volt, hogy nem igazán volt miből tapasztalatot merítenem. Utána egyedül maradtam, és jött az első eset. A sofőrkollégára néztem, ő pedig mondta, hogy: „meg kell oldani, nem én vagyok az asszisztens”. Sikerült, és ekkor gondolkodtam el azon, mennyire fontosak voltak azok a tantárgyak, amelyeket Székelyudvarhelyen ta­nultam: teljesen összefüggött minden – a belgyógyászatra, a gyógy­szertanra és a többi órán tanultakra szinte egyszerre, ugyan­abban a pillanatban volt szükségem. Ez az eset volt az első, amelyet egyedül oldottam meg, a sikerélmény pedig erőt, kitartást adott a további munkához. Ezt követően egyre-másra jöttek a különböző esetek, ezzel együtt pedig a tapasztalat is. Olyan is volt, hogy autóbalesethez mentünk, és a sofőrön kívül csak én voltam a mentőben. – Mit érez olyankor, amikor egy súlyosabb esethez kell menni? – Most már nem, az elején azonban nagyon sokat idegeskedtem, remegtem, nehogy elrontsak valamit. Szépen lassan hozzászoktam az ilyen helyzetekhez, de a mai napig van egy olyan dolog, ami megvisel, ez pedig egy gyermek halála. Többször találkoztam vele, és most már ezt is fel tudom dolgozni, de a munkám elején a poklok poklát éltem meg ezzel kapcsolatban. Az első ilyen esetet követően három-négy hónapig nem voltam jól, de a kollégáim és a családom is mellém állt, így pedig sikerült túltennem magam rajta. Ma már próbálom teljesen másképp kezelni a haláleseteket, és ameddig hazaérek, többé-kevésbé túl is vagyok rajta. – A feleségével egyben kollégák is. Mennyire sikerül különválasztani a munkát a családi élettől? – Igen, ő a kórház kardiológiai osztályán dolgozik, és előfordul, hogy onnan viszünk beteget Csíkszeredába, Marosvásárhelyre, vagy máshová. A munkát egyáltalán nem visszük haza, amikor pedig dolgozunk, akkor teljes mértékben kollégaként viszonyulunk egymáshoz, mert ez így helyes, így van rendjén. – Eddigi munkája során mi volt a legpozitívabb élménye? – A legjobb érzés az, amikor köszönetet mondanak a munkámért, ilyen pedig többször előfordult már. Olyan is volt, hogy évek teltek el egy sikeres újraélesztést követően, az illető pedig megkeresett, és személyesen mondott köszönetet. Elsőre nem mindig ugrik be, hogy kiről van szó, mivel rengeteg beteggel találkozom, de ha rávezetnek, megismerem, hisz fejben valahogy mindegyikük megmarad egy kicsit. Természetesen ez nem elvárás a részemről, de jólesik, mivel rádöbbent, hogy megéri a fáradságot. – Azoknak, akik ezt a területet választanák: mit ad a mentős szakma? – Mindig cselekvésre ösztönöz, bátorít, hogy ne riadj vissza az akadályoktól, ezt pedig nemcsak szakmailag értem, hanem a mindennapi életünkre is rá lehet vetíteni. Ez a munka megtanít, hogy mindig gyorsan oldjuk meg a problémákat, ne húzzuk az időt, mert abból semmi jó nem származik. Megtanít határozottnak lenni, mivel ha nem vagyunk magabiztosak, nem lesznek jók a döntéseink, egy esetnél pedig nem tudunk elgondolkodni, hogy vajon melyik döntésünk lenne jobb a betegnek. Másodpercek alatt kell lépni, és két egyforma eset nem létezik, ami szintén nem könnyíti a helyzetet. A másik, hogy jó érzéssel tölt el, amikor valakin segíteni tudunk, netán sikerül megmenteni az életét. – Nemcsak a betegeket, hanem Micu Vasile kollégájával 2011-ben a Gyergyószentmiklósi Vöröskeresztet is „újraélesztették”. Honnan jött az ötlet? – Igen, a kollégámnak javasolta valaki, hogy ismét el lehetne indítani Gyergyóban a Vöröskeresztet, és engem keresett meg az ötlettel. Ismertem a szervezet történetét, tudtam, hogy miből áll, így azt mondtam, miért is ne? Csináljuk. Elég döcögősen indult, de a megyei szervezettől is segítettek ötletekkel, majd igyekeztünk megállni a saját lábunkon: néztük, hogy külföldön milyen tevékenységei vannak a Vöröskeresztnek, és próbáltuk mi is megszervezni ezeket a programokat. Eleinte többnyire szociális esetekkel foglalkoztunk, majd egyre több programot szerveztünk, és az önkéntesek is gyűlni kezdtek, aminek nagyon örültünk. – Ma már az ifjúsági csapat húzza előre a gyergyói alegységet... – Igen, négy éve alakítottuk meg az ifjúsági csoportot, amely mára akkorát fejlődött, hogy bárhová el merek velük indulni, mert szakmailag rendkívül megbízható társaságról beszélünk. Ugyanerre a filozófiára építve igyekszünk a következőkben elindítani a gyermekcsoportot, amely egész pontosan az ötödik-nyolcadik osztályos korosztályt jelenti. Ezt nagyjából úgy kell érteni, hogy ők lennének a jelenlegi ifjúsági csapat utánpótlása. – Mentős munka, Vöröskereszt, itt azonban a sor nem zárul be, hisz csontkovácsként is dolgozik... – Ez érdekes indíttatás volt számomra, mivel nem igazán lehet összevonni az egészségüggyel, hisz egy teljesen más rendszerről beszélünk, amelynek a célja visszaállítani a test szimmetriáját. Nagyon sokan félnek a kifejezéstől, azonban kijelenthető, hogy ez teljesen fájdalommentes kell legyen. Ugyanúgy, mint a mentős szakmánál, itt is sokat számít a sikerélmény, mert amikor látom, hogy már egyik kezeléstől a másikig javul a beteg állapota, sokkal könnyebben megy a folytatás. Itt is igyekszem a lehető legnagyobb precizitással dolgozni, ugyanis csak akkor lehet pozitívan beszélni valamiről, ha teljes odaadással végezzük. Mint a mindennapi dolgainkat. Kertész László