Beszélgetés Miklós Zoltán székelyudvarhelyi múzeumigazgatóval, az EMKE-díj kitüntetettjével - Története egyik legnagyobb kihívása előtt áll a múzeum

HN-információ
Kolozsváron átadták az EMKE-díjakat: idén az Erdélyi Közművelődési Egyesület Bányai János-díjat adományozott dr. Miklós Zoltánnak, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatójának intézményszervező munkásságáért és a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért. miklos_zoltan_EMKE_SZ – Az Anna – Asszonysors a XX. században című rendhagyó néprajzi kiállítás tavaly májusban nyílt meg, és április 25-ig látogatható a Haáz Rezső Múzeumban. A díj odaítélésekor a kiállításszervező munkájára is utaltak. Vajon az Anna-kiállítás hozta el ezt a díjat, erre figyelt fel a szakma? Ha igen, akkor ez miért fontos? – A fiatal székelyföldi néprajzosok csapatmunkájaként létrehozott Anna-kiállítás elsősorban a néprajzos muzeológiai szakmán belül feszegeti a határokat. Módszertani újításokkal dolgoztunk, s célul tűztük ki, hogy szakítunk a hagyományos muzeológiai felfogással, miszerint egy kiállításon a tárgyak kerülnek a figyelem központjába. A társadalomkutató szemszögéből akkor lehet igazán izgalmas folyamatokat bemutatni és megértetni, ha a tárgyakat eszközként kezeljük, és a tárgyak használója, vagyis az ember válik fontossá a kiállítótérben is. Ez képezte a kiindulási pontot a szóban forgó tárlat installációinak megépítéséhez. Az elméleti keretet pedig már csak meg kellett tölteni olyan tartalommal, amely hiteles, de egyben teret enged a fantáziának is, és minden egyes látogatót megérint, illetve gondolkodásra sarkall. Egy jó kiállítást – legyen az akár néprajzi tárlat – egy jó színpadi produkcióhoz hasonlítanék, amely kérdéseket vet fel, és a „játéktér” elhagyása után is foglalkoztatja a nézőt. Az Anna-kiállítást e szerint építettük fel. A szakmai körökből érkező visszacsatolások mind arra utalnak, hogy ez a rendezési elv újszerűen hatott, és akár előremutató is tud lenni. A néprajzos muzeológiai szakmán belül egyértelműen szemléletváltásról beszélhetünk, s ezt sok olyan fórum helyeselte, amelyek pozitív véleményezése igazi nagy megtiszteltetés számunkra, akik ebben a projektben dolgoztunk. Ilyen összefüggésben pedig az Anna-kiállítás hozadékának tekintem az EMKE által megítélt elismerést. – Az ön által vezetett egy kisváros múzeuma. Hogyan látja az itteni tevékenységet az erdélyi szakma? Mennyiben figyelnek arra, ami Székelyudvarhelyen zajlik? – Az erdélyi múzeumok között állandó kooperáció, termékeny együttműködés létezik, amely tagadhatatlanul a szakmaiság javára szolgál. Azt is észre kell venni, hogy az utóbbi években mindegyik hasonló intézmény szolgáltatásaiban minőségi változás észlelhető. Hogy ez milyen léptékű, az nagyrészt az intézmények erőforrásaitól függ. A rendelkezésre álló infrastruktúra, a humán- és anyagi erőforrások mind meghatározzák a léptékváltás lehetőségét. Az udvarhelyi múzeum alapvetően infrastrukturális hátránnyal kellett számoljon. Hasonló körülmények közepette pedig azt a stratégiát láttam észszerűnek, ha évente – a szokványosnak nevezhető tárlatok mellett – egy jelentősebb saját produkciót készítünk. Ezek voltak azok, amelyeket szakmai körökben elismeréssel illettek. Nem tartoztak a „múzeumi boom” kategóriába, de teljesen összhangban voltak az intézmény lehetőségeivel, képességeivel. A fokozatosan, de célirányosan építkező intézmény képe rajzolódik ki a Haáz Rezső Múzeumról, s ez a vélemény fogalmazódik meg rólunk szakmai körökben is. – Intézményszervezőként, vezetőként jelenleg mi a legnagyobb kihívás, feladat? – Intézményvezetőként számomra elégtételt jelent, hogy helyesnek bizonyult a négy évvel ezelőtt megválasztott stratégia, célravezetőnek a fokozatos építkezés elve. A nyilvánosság irányába végzett kulturális szolgáltató tevékenység, illetve a helyi adminisztratív elit irányába folytatott lobbitevékenység meghozta azt az eredményt, hogy a Haáz Rezső Múzeum hamarosan beköltözhet Székelyudvarhely egyik legszebb középületébe. Ez a lépés pedig az intézmény több mint százéves történetében az egyik legnagyobb kihívás. Adódott egy nem hétköznapi lehetőség, amit észszerűen, jövőbetekintően kell kihasználni, hiszen a következő évtizedek munkája majd ettől a most zajló intézményszervezéstől, illetve átszervezéstől függ. – A költözés miben változtatja meg a múzeum életét? – A két évtizede tartó kilátástalan helyzetből kifelé vezet az út. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az intézmény fenntartója prioritásként kezeli a kultúra ezen szegmensét, és komoly nagyságrendű beruházás haszonélvezője lehet a múzeum. Kezdeti fázisban – idén nyáron – a szolgáltatások terén nem leszünk képesek a maximumot nyújtani, mert a gyűjtemények átköltöztetése sok energiánkat leköti. Ezért számítok a közönségünk türelmére, megértésére. Amint belakjuk az új ingatlant, minden téren észlelhető lesz a minőségi javulás. Általában csak a kiállítófelületekre terjed ki a figyelem, pedig a múzeumi alapszolgáltatások nem tudnak létezni raktárhelyiségek, műhelyek és egyéb munkafelületek nélkül. Ez utóbbi téren is igen komoly gyarapodást jelent számunkra az új múzeumépület. – Az EMKE-díj két területre is utal. Hogyan egyeztethető össze a szervezői munka a tudományos tevékenységgel? Jut idő mindkettőre? – Az indoklásban mindkét területet megjelölték, és az Anna-kiállításra, valamint az intézmény új alapokra (új ingatlanba) való helyezésére együttesen vonatkozik az elismerés. Valójában összefonódik ez a két terület, vagyis az intézményvezetői tevékenység mellett a kiállításrendezéssel foglalkozom a legszívesebben. A megalapozó tudományos kutatói tevékenység viszont háttérbe szorult. Néprajzos kutatásaimról az adminisztratív teendők javára egy ideig lemondtam. De bizonyára majd lesz olyan elkövetkező időszak, amikor az fogja képezni a prioritást. – Mit jelent önnek személyesen ez az elismerés? – Megtiszteltetésnek, s főleg motiváló tényezőként tekintem. Arra ösztönöz, hogy az intézményi építkezést hatékonyan történjen. – Hol látja magát, illetve a múzeumot mondjuk két év múlva? Van-e valami „titkos” álom, terv? – Két év múlva az intézményvezetői megbízásom végén leszek. A múzeum szempontjából a legfontosabbnak azt tekintem, hogy addig teljesedjenek ki az új székhelyen a szolgáltatások. Ezeket mind szakmailag, mind pedig a közönség szempontjából tudjuk maximalizálni. De nemcsak a közönség elégedettsége és a munkakomfortosság megteremtése a cél az elkövetkező időszakra. Igen lényeges tényező, hogy az infrastrukturális bővítést minél előbb a humánerőforrások bővítése kövesse. Szükség van a szakmai közeg kiterjesztésére, ahhoz, hogy bővíteni lehessen a csapatot, akikkel közösen a dédelgetett „titkos” álmok valóra válthatók. Asztalos Ágnes


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!