Az Egészségügyi Világnap alkalmából, egy hónappal ezelőtt a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság kitüntetésben részesítette dr. Jeszenszky Géza belgyógyász főorvost, a gyergyószentmiklósi kórház egykori igazgatóját. A díj odaítélése nem véletlen, évtizedek kemény munkája elismeréseként kapta meg a kórházépítő, Hargita megye egyik legismertebb orvosa. Ellátogattunk a kórházba, ahol a főorvos úgy fogadott minket, mint az otthonában, és mesélt számos érdekes történetet a munkájáról, az életéről, valamint a Gyergyószentmiklóson kifejtett humanitárius tevékenységéről. [caption id="attachment_49587" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Ön nem gyergyószentmiklósi születésű, sőt nem is székelyföldi. Honnan és hogyan indult a pályája? – Első osztálytól az érettségiig német tannyelvű iskolába jártam, mert akkor a szülővárosomban, Medgyesen nem volt magyar iskola. Bennem már első perctől az élt, hogy vagy pap leszek, vagy orvos. Azért fordultam az orvosi szakma felé, mert a nagyobbik bátyám, amikor én érettségiztem, 1965-ben, akkor már elvégezte az orvosit. Tehát ő biztatott az egyik oldalon. A családunk lutheránus vallású, én pedig sokat jártam vallásórákra, ezért a lelkész is biztatott, hogy a papi pályát válasszam. Mivel nem akartam katonának menni, ezért 1966 májusában felvételiztem Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézetbe. Sikerrel is jártam, de ősszel azért az orvosira is felvételiztem, oda is felvettek. Úgyhogy végül nem vittek el katonának. – Mi történt az egyetem után, hogyan került Gyergyó­szent­miklósra? – Elvégeztem az egyetemet Marosvásárhelyen, amelyet követően Gyergyószárhegyre helyeztek ki 1972-ben. Négy éven át voltam a községben körorvos, mivel abban az időben kötelező volt négy évet falun dolgozni. Amikor eltelt a négy év, jelentkeztem rezidensvizsgára, amely Temesváron zajlott. 40 helyre 400-an jelentkeztünk, gondolhatja, nagyon kemény volt a felvételi. De jól sikerült a vizsgám, amelyet követően a bukaresti bizottság felajánlotta, hogy válasszak települést, ahol dolgozni szeretnék, én pedig Gyergyószentmiklóst választottam. A biztosság egyes tagjai azt sem tudták, hogy hol van ez a város. Értetlenül álltak a döntésem előtt, tanársegédi állást javasoltak Bukarestben, Szebenben vagy Vásárhelyen, kérték, hogy gondolkozzak rajta. De az alatt a szárhegyi négy év alatt úgy megszerettem ezt a környéket, hogy nem akartam máshová menni. Annyi előnyöm volt, hogy bármelyik klinikát választhattam szakorvosi képzésem helyéül. A bukaresti Fundeni klinika mellett döntöttem, belgyógyászatot tanultam, ami akkor há­roméves képzés volt, vagy ahogy mi hívtuk, szekundariátus. Ezután kerültem a gyergyószentmiklósi kórházba 1981-ben. Abban az időszakban idős orvosok voltak itt, én voltam a legfiatalabb szakorvos. 1983-ban neveztek ki poliklinikai főorvosnak, amihez akkor az összes városi rendelő, gyógyszertár és bölcsőde tartozott. Két évvel később lettem osztályvezető. Elég siralmas helyzettel találtam szemben magam a klinikán, minden össze volt zsúfolva. Addig jártunk a pártbizottságba, amíg másik épületet kaptunk. A megyében akkor történt meg először, hogy leválasztottuk a fogászatot a kórházról, és létrejött a fogászati klinika. – Aztán Ön lett a kórházigazgató. – 1996-ban meghirdették az igazgatói posztot a gyergyói kórháznál, sikerült a vizsgám, akkor lettem igazgató. Azok voltak a legnehezebb évek: akkor kezdődött a privatizáció az egészségügyben. Mi a bölcsődékkel kezdtük, majd a gyógyszertárak következtek, és azután a jöttek körorvosi rendelők, amelyekből családorvosi rendelők lettek. Ebben annyi az érdekes, hogy az összes városi és falusi rendelőt csak azután adtuk át, miután modernizáltuk őket. 1996-ban kezdtük meg a mai kórház építését. Akkor már pirosban volt az épület, de semmi más nem volt itt. – Miért volt szükség új épületre, nem lehetett volna felújítani a régi kórházat? – A régi épületben csak a sebészet és a belgyógyászat működött, a további osztályok szerteszét voltak a városban, és a fenntartásuk nagyon költséges volt, 100 évesnél régebbi épületekről van szó. Az akkor pirosban álló, mai épület eredeti tervei sem feleltek meg a modern elvárásoknak, ezért az egész et újra kellett terveztetni. Szerencsére, az Egészségügyi Minisztériumnak akkor még megvolt a saját tervezőintézete, akik fürdőszobát terveztek minden kórteremnek. Időtálló anyagokat használtunk fel az épületben. Akkor még meg lehetett vásárolni ezeket, nem voltak ilyen szigorú közbeszerzési törvények. – Az új épületnek köszönhetően népszerűbb lett a gyergyói kórház a fiatal orvosok körében? – Egyértelműen. Jelenleg nincs kimondottan orvoshiány a működő alaposztályainkon, azonban hiányosság, hogy specialisták nem érkeztek hozzánk, olyanok, mint gasztroenterológus, endokrinológus vagy idegsebész. De nem is feltétlenül kell az Gyergyónak, mert nem olyan sok a beteg, hogy egy megyei kórház ne tudná ellátni őket. – Egy kicsit a magánéletében fogok vájkálni: az önök családjában sok orvos van… – Az első híres Jeszenszky orvos a prágai királyi udvar orvosa volt, Jeszenszky Jesenius (János). Vele valószínűleg nem vagyunk rokonok, mert nagyon rég, a 16–17. században élt. A családban a legnagyobb, Feri (dr. Jeszenszky Ferenc – szerk. megj.) bátyám, aki két hónappal ezelőtt halt meg. Ő volt az első a közelebbi rokonok közül, aki orvos lett. Ő nagyon hosszú ideig volt Hargita megye főorvosa. Két kórház fűződik a nevéhez: ő építtette a csíkszerdai megyei kórházat, valamint a székelyudvarhelyi városi kórházat. Utóbbit közösen Mátyus doktorral (dr. Mátyus András – szerk. megj.). A bátyám nagyon sokat dolgozott azon, hogy Hargita megyében megtartsa az orvosok között a magyarságot. Akkoriban az volt a divat, hogy a magyar orvosokat Olténiába és Moldovába helyezték ki. A második orvos a családban én lettem. A bátyám egyik fia, Ferenc szintén orvos lett, kardiológus csíkszeredában, az ő felesége is orvos. A bátyám kisebbik fiának két lánya tanul az orvosin, nemsokára végeznek az egyetemmel. Nekem az egyik lányom Németországban él, gyógytornász magánrendelőt tart fenn. A másik lányom Budapesten lakik, ő belsőépítészként dolgozik. Ő kulturális problémákkal szeret foglalkozni, most éppen egy galériát hozott létre itt a városban magyarországi támogatással. Az unokáim, akik félig németek, magyarul is tökéletesen beszélnek, és minden vakációt itt töltenek, nálunk. Az egyik unokám most végzi a középiskolát Németországban, ő gondolkodik most azon, hogy orvosira megy tovább. Azt elmondhatom, hogy az egész családunk humanitárius beállítású. – Ön és a felesége, Jeszenszky Teréz, meghatározó személyiségei Gyer­gyószentmiklósnak. Mikor és hogyan ismerkedtek meg? – A feleségem az asszisztensképzőben járt Vásárhelyen, amikor én egyetemista voltam. Ott találkoztunk, és harmadéves egyetemista voltam, amikor összeházasodtunk. Ő csíkszenttamási születésű, tehát gyakorlatilag hazajött. A szülészeten dolgozott bábaként, miközben én végeztem tovább az egyetemet Marosvásárhelyen. – Közösen hoztak létre egy segélyszervezetet a városban. Mi ennek a története? – Az egyik testvérem 1982-ben disszidált Németországba. Elég sok bajom volt emiatt a rendszerváltásig. Főorvosi vizsgára sem engedtek emiatt, csak 1992-ben tudtam az elvégezni. 1988-ban az akkori Securitate-főnök feleségét sikeresen kezeltük. Kérdezte tőlem, hogy mivel hálálhatná ezt meg, én pedig egy útlevelet kértem, hogy meglátogathassam a bátyámat Németországban, mert akkor már évek óta nem találkoztunk. Megkaptam az útlevelem, kimentem hozzá. Sok embert ismert ott a bátyám, többek között a német keresztény humanitárius segélyszolgálat, az Ora International igazgatóját. Bemutatott neki. Hosszú órákon át beszélgettünk első találkozásunkkor. Abban az időben nem igazán lehetett itt gyógyszert kapni, ezért gyógyszert kértem a szervezettől. Egy Daciával voltam ott, amelyet telepakoltunk gyógyszerekkel. Mondom neki, hogy ez mind szép és jó, de hogy jutok át a határon. Azt mondja nekem: ne törődj, én imádkozom és te átjutsz a határon. Megérkeztem a magyar–román határhoz, és természetesen azonnal visszaküldtek a határőrök azzal, hogy ürítsem ki az autót, mert így nem léphetek be az országba. Megérkezett a főnökük, elküldte a határőröket, majd azt mondja nekem, hogy ő szívbeteg, és nincs-e valamilyen gyógyszerem. Adtam neki, az anyósának reumája volt, neki is adtam. Átengedett. Hát így indult a kapcsolat a német szervezettel. A rendszerváltás után pedig ők voltak az első segélyszervezet, amely megérkezett Gyergyószentmiklósra. – Hogyan kezdett működni a szervezet? – Maroshévízen volt egy állami árvaház, amelyet modernizáltunk, küldték is a segélyeket oda, de sajnos a személyzet ellopta azokat. Nem törődtek a gyermekekkel. Ezért aztán alapítottunk egy árvaházat Gyergyóban egy müncheni tervezőmérnök, egyetemi tanár segítségével 1996-ban, mert rájöttünk, hogy az állami árvaházakkal nincs, amit kezdeni. A gyergyói árvaház lakói között vannak olyan gyermekek, akik egyetemet végeztek, vannak, akik idén érettségiznek, és olyanok is, akik nem tanultak tovább, azoknak segítettünk elhelyezkedni. A családi erőszak áldozatai számára épített központ létrehozására is mi pályáztunk. Egy létező épületet – ahol régen az üzemrendelők voltak – bővítettük és felújítottuk. Az is most már 15 éve működik. Amikor kórházigazgatóként más tevékenységet nem folytathattam, a feleségem vette át a szervezet irányítását, azóta is ő végzi, és nagyon jól csinálja. – Hogy érzi magát itt, mióta nem ön a kórház igazgatója? – 2012 óta nem vezetem a kórházat. Lényegében jól érzem magam, mert most már csak a szakmában dolgozom. Amíg igazgató voltam, addig is vigyáztam arra, hogy a betegeimmel foglalkozzak. Sok stresszel járt, azóta lenyugodtam. Akkor egy kicsit rosszul esett, hogy a rendszert, amit kialakítottam, megpróbálták átszervezni, pedig a mostani menedzser aligazgatóm volt 10 éven keresztül. De most, öt év után belátták, hogy úgy volt jó, ahogy én átadtam az egészet. De nagyon hasznosnak éreztem magam az azóta eltelt öt évben. Pedig amikor leköszöntem a kórház éléről, akkor el akartam menni. De kértek, hogy maradjak, mert csak egy orvos volt a belgyógyászaton, úgyhogy maradtam. Most is ketten vagyunk, de két kolléga gyermeknevelési szabadságon van, május 15-én viszont egy újabb fiatal orvos érkezik az osztályra, ennek örülünk. – Van-e olyan, amit megbánt, hogy nem tett meg? – Régen, a rendszerváltás után bántam, hogy nem mentem el Németországba. Egy adott pillanatban meg is volt az elhatározás bennem, hogy itthagyunk mindent. De az Ora International főnöke meggyőzött, hogy nem a pénz számít, hanem az, hogy segíthetünk az embereken, és ő biztatott, hogy hozzuk létre azt, ami azóta meg is valósult. A mai eszemmel nem bántam meg, hogy nem mentem külföldre. Sok kollégámmal találkozok, aki kint él. Az osztálytársaim, akikkel a középiskolába jártam, mind Németországban élnek. Minden évben találkozunk ott kint, de idén ők jönnek Gyergyóba. Nagy szerencsém volt azzal, hogy német iskolát végeztem és tudtam értekezni az emberekkel, meg tudtam győzni, hogy támogassanak minket. A tudományos szakirodalmat is követem, folyamatosan frissen tartom az elmém. Bármilyen tudományos újdonság megjelenik a világon, arról tudok. Amikor kint járok Németországban, mindig megveszem a legújabb szakkönyveket. Ezt sosem hanyagoltam el, a kommunizmus idején például minden évben visszamentem egy hónapra a bukaresti Fundeni klinikára, és rengeteg továbbképzőn vettem részt. Az a tervem, hogy a következő évtől már nem dolgozom a gyergyói kórházban, a magánrendelőmet azonban továbbra is fenn fogom tartani. Márk Boglárka