Prof. dr. Bakacsi Gyula a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának negyedik dékánja volt 2004 és 2008 között, azonban az egyetemünkön végzett munkássága hosszabb periódust ölel fel, 2003 és 2013 között oktatóként és az Üzleti tudományok tanszék vezetőjeként munkálkodott, 2004-ben az egyetem gazdasági rektorhelyettese volt. Karrierje során számos egyetemen oktatott, illetve megannyi szervezetnek, bizottságnak vált oszlopos tagjává. – Milyen fontosabb mérföldkövek voltak az életében, mielőtt a Sapientián kezdett oktatni? – A sapientiás szerepvállalásom 2003 szeptemberében kezdődött. Akkorra 20 év oktatási tapasztalat volt már mögöttem. Diplomámat a Corvinus jogelődjén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Ipari tervező-szervező szakán szereztem 1983-ban. Rögtön végzés után benn marasztaltak az Ipari üzemszervezés tanszéken. Egyetemi pályafutásom mérföldkövei a sapientiás oktatást megelőzően a következők voltak: 1988–89-ben két szemesztert töltöttem vendégoktatóként a Cornell-en, a top 20-ba rangsorolt Borostyán ligás amerikai egyetemen – az itt szerzett tudás és tapasztalatok meghatározóak voltak a további pályafutásomban. 1990-től tervezett generációváltás keretében a tanszékem akkori vezetése három fiatal kollégára ruházta a tanszékvezetést, engem 30 évesen ért ez a nagyon megtisztelő tanszékvezető-helyettesi megbízatás. Dobák Miklós és Balaton Károly kollégáimmal innentől 24 éven keresztül vezettük ezt a (magát később intézetté kinövő) tanszéket, amelyet a menedzsmentszakma vezető magyar műhelyként ismert el, és 2005-től a Financial Times évenként közzétett európai rangsorában végig előkelő helyen értékeltek. 1992–93-ban résztvevője voltam a Central and Eastern European Teachers Programnak (CEETP), amelyet öt kitűnő amerikai egyetem konzorciális formában szervezett meg 120 kelet-közép-európai közgazdásztanárnak, a program mindkét szakaszában a Harvard Business Schoolon szervezett általános menedzsment, majd stratégia és szervezeti magatartás szakmai hangsúlyú programokon vehettem részt. Közben egy nagyon ambiciózus tanszéki tananyag fejlesztési program keretében tankönyvsorozat megírására vállalkoztunk. A Szervezeti formák és vezetés, Szervezeti magatartás és vezetés, Stratégia és szervezet és a Stratégiai emberi erőforrás menedzsment alaptankönyveinket már azzal az igénnyel írtuk, hogy megfeleljenek az 1990-ben kezdődő alapvető gazdasági változások támasztotta menedzsment-kihívásoknak. Ezeket a könyveket a teljes magyar közgazdasági felsőoktatás átvette, a társintézmények is ezeket használták a maguk képzési programjaiban. Büszkeséggel tölt el, hogy ezt a teljes tankönyvsorozatot sikerült az erdélyi magyar nyelvű közgazdászképzés számára is hozzáférhetővé tenni. 2000-ben az akkor pénzügyi problémákkal küszködő Corvinus rektori székébe kerülő Chikán Attila rektorhelyettesnek kért fel, két éven keresztül, 2002-ig az egyetempolitikával és fejlesztéssel foglalkoztam az egyetem változási folyamataiért való felelősséggel. – Mi ösztönözte Önt arra, hogy a Gazdaság és Humántudományok kar dékánja legyen? – Amikor 2003 szeptemberében elkezdtem a sapientiás „missziómat” – 10 éven keresztül minden második héten a Coronán kivonatoztam Csíkszeredába –, még nem volt szó dékánságról, csak oktatásról és az Üzleti tudományok tanszék vezetéséről. Hogy mi volt az ösztönző? Nehéz lenne erre pontos választ adni. Talán leginkább az, hogy mindig is vonzottak az olyan vezetői kihívások, amelyekre választ keresve valami újat lehet létrehozni vagy megváltoztatni, fejleszteni a meglévőt – kevésbé izgattak a már bejáratott szervezeti működéssel kapcsolatos vezetői feladatok. Akkor úgy képzeltem, 3-5 évet kell rászánnom arra, hogy az újonnan alakult képzést átlendítsük azon a ponton, amit Elek Sándor kollégámmal és barátommal már akkor is úgy fogalmaztunk meg, hogy „Azért vagyunk itt, hogy eljussunk oda, hogy ne legyen ránk szükség”. A sors végül úgy hozta, hogy 10 év lett belőle. Az alapításkor a Sapientia rendszerben a csíkszeredai helyszín volt kiszemelve a közgazdászképzés központjaként. Történeti okok miatt ehhez társult a mérnökképzés élelmiszeripari hangsúlyokkal. Induláskor ez a két kar volt, amelyeket azonban perszonálunióban egy közös dékán vezetett. Tanszékvezetőként 2003-ban azt érzékeltem, hogy a közgazdászképzés 4 akkori szakának költségvetési keretei szűkösek: az első két év alapozó képzése lényegében jórészt közös tárgyakra alapozódott, ezeket viszonylag kis oktatói létszámmal méretgazdaságosan lehet tanítani. A következő két év szaktárgyai azonban már differenciáltan szétágaztak, és az erre addig fordított költségvetés már nem ígért elégséges fedezetet. Ekkor álltunk elő azzal a kezdeményezéssel, hogy a két kar intézményesen és önálló költségvetéssel váljon külön. A kezdeményezés hosszú vitákat követően átment a szenátuson, 2004-től Gazdaság- és Humántudományok Kar néven régi-új kar kezdte meg önálló működését. Tekintettel arra, hogy a dékánsághoz szükséges minősített oktatói követelményekkel nem sokan rendelkeztünk az új karon, nem maradt más választásom, mint elvállalni ezt a vezetői tisztséget. A kihívás nehéz és szép volt! Ha van igazán próbát jelentő vezetői kihívás, akkor ez az volt! – Kérem, beszéljen az egyetemen töltött évekről, milyen eredményeket sikerült elérni, amíg Ön volt az intézmény vezetője, illetve milyen változások mentek végbe, milyen tapasztalatokkal gazdagodott? – Mindig más kihívás egy új, fiatal szervezetet fejleszteni, mint egy kialakultat, bejáratottat működtetni. A 2003-ban kezdődő időszak mindenképpen fejlesztő jellegű kihívásokkal szembesített. Mik voltak ezek? Az oktatógárda kezdetben az 1/3–1/3–1/3 mintázat alapján szerveződött meg – nagyjából egyforma létszámmal vettek részt a képzésben főállású, társult és óraadó kollégák. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy ugyancsak egyharmad arányú volt a magyar egyetemekről rendszeresen kiutazó oktatóink számaránya. Az akkreditációhoz ezeket az arányokat kellett megváltoztatni úgy, hogy a főállásúak aránya 80% fölé kerüljön (köztük a megfelelő számarányú minősített oktatóval), és a tantestület gerincét már a helyi kollégák alkossák. Ehhez több mindenre volt szükség. Leginkább arra, hogy a fiatalabb kollégáink PhD fokozatot szerezzenek és előléphessenek adjunktusi, majd docensi pozíciókba. Fontosnak tartom itt kiemelni, hogy a tudományos fokozatszerzés meghatározóan magas arányban magyar egyetemeken történt (Corvinus, Pécsi Tudományegyetem, gödöllői Szent István Egyetem), ez egyben garancia volt a fokozatok megbízhatóan magas minőségére. A román–angol képzés, amint fentebb már utaltam arra, hogy a mérnök- és a közgazdászképzés szétválasztott karokon folytatódott, de ott nem esett szó arról, hogy két kisebb tudományterület is ezekhez a karokhoz került. Karunk elnevezése is utal arra, hogy a mi társutasunk a karon a román–angol tanárokat képző szak és az őket gondozó tanszék lett. E szak stratégiai jelentősége az első perctől világos volt számomra, az akkori tanszékvezető Balázs Lajos tanár úr – akivel azóta barátsággá érett a kapcsolatunk – még inkább meggyőzött arról, hogy a székelyföldi iskolákban a román nyelvet olyan oktatók kell tanítsák, akik, értve a diákjaikat, nem anyanyelvként, hanem második nyelvként tudják azt tanítani. A magas képzési minőség elképzelhetetlen nemzetközi láthatóság nélkül. Már 2004-ben megrendeztük az első kari Tudományos Diákköri Konferenciát (TDK), amelyen való jó szereplésükkel több diákunk nyert kvalifikációt a soproni Országos TDK-ra, ahonnan egyből elnyert különdíjjal tértünk vissza. Bekapcsolódtunk a nemzetközi esettanulmány-versenyek vérkeringésébe is: egyrészt évről évre csapatokat küldtünk a budapesti Országos Esettanulmány Versenyre, másfelől Csíkszeredában is rendeztünk ilyen versenyt határon túli egyetemek csapatainak részvételével. A román felsőoktatás is elindult a bolognai úton, kétszintű (alap- és mesteri) képzésre szétválasztva az egyetemi képzést. Résztvevői voltunk annak Pitești-en rendezett konferenciának, amely a közgazdász szakok alapozó képzésének tantervét volt hivatott kialakítani. Ezt követően pedig sikerült Csíkszeredába hozni azt a műhelykonferenciát, amely valamennyi közgazdasági kar vezető professzorainak részvételével a menedzsment szak tantervét volt hivatott kialakítani, ez igen komoly diplomáciai sikernek volt értékelhető. Az egyetemi lét és minőség elképzelhetetlen aktív kutatási tevékenység nélkül. Számos eredményes pályázatunk volt a KPI belső pályázati rendszerében. Ahhoz, hogy a szakjaink végleges akkreditációért folyamodhassunk, az első három végzős évfolyamunk minden hallgatójának egy román állami egyetemen kellett megvédeni a diplomamunkáját. A mi hallgatóink két kiváló egyetemen – először Kolozsváron, a Babeș–Bolyain, majd utána Temesvári Nyugati Tudományegyetemen védtek –; mindannyiszor „megugorva” az 50% fölötti elvárt siker-küszöbértéket. Nagyon komoly munkát kellett abba fektetnünk, hogy hallgatóinkat felkészítsük erre az erőpróbára. 2008-ban indítottuk az akkreditációt és kezdeményeztük az ARACIS-bizottság csíkszeredai látogatását. Az akkreditáció ugyan parlamenti jóváhagyást – ennek folytán némi további időt – igényelt, de szakjaink a Sapientia-rendszer legkorábban akkreditált képzési programjai lettek. – Mi történt a Sapientia után? – Elhelyezkednem nem kellett, lévén a corvinusos állásom és munkám végig megvolt; amikor 10 év után „elengedtem a csíki missziót”, csak visszahúzódtam ebbe. Ma a Budapesti Gazdasági Egyetem Menedzsment tanszékén vagyok egyetemi tanár, itt doktori iskolát alapítottunk, és vezetésemmel akkreditáltunk egy Vezetés és szervezés mesterszakot. Vezetem a Magyar Tudományos Akadémia Gazdálkodástudományi Bizottságát, tagja vagyok a Magyar Akkreditációs Bizottság Plénumának és vezetem annak Gazdaságtudományi Szakmai Bizottságát. 16 év aktív elnökség után ma tiszteletbeli elnöke vagyok az Országos Tudományos Diákköri Konferencia Közgazdaságtudományi Szekciójának. 2016-ban a Magyar Érdemrend Tiszti keresztjével ismerték el a csíkszeredai közgazdászképzés fejlesztése érdekében kifejtett munkámat. Az RMKT pedig két éve Wesselényi Miklós-díjjal fejezte ki elismerését ugyanezért. Ezzel egyenértékű sikernek tartom volt kollégáim máig tartó barátságát és volt tanítványaim szeretetét.

Biró Vivien