Domokos Árpád a csíkszeredai traktorgyárban dolgozott nyugdíjazásáig, azonban azóta az er­délyi magyar emlékhelyek és emlékművek felkutatásával és dokumentálásával foglalkozik immár két évtizede. Ez idő alatt összegyűjtött egy legalább kétkötetes kiadványra való kordokumentumot, amely megjelentetésére kiadót keres. A magyar történelem ezer esztendejét ezer oldalon tekinti át a kézirat, amelyet az elmúlt 50 év idevágó fényképeivel illusztrál. Arról faggattuk, hogy miként jutott el idáig, és milyen újdonságokat tartalmaz az egyelőre még csak kézirat formájában lévő könyve.

Fotó: László F. Csaba

– Hogyan jutott el a traktorgyártól a magyar történelemig? – Ennek hosszú útja van. Ez már gyermekkoromban, sőt még azelőtt kibontakozott. 1940 őszén még meg sem voltam születve, amikor édesanyámmal már jelen voltam Taplocán a honvédsereg bevonulásának fogadásán. Úgy 10-12 éves lehettem, amikor édesanyám kezembe adta az Egri csillagokat, hadd olvassam. Már akkor elképzeltem, hogy várat kellene építeni a Nagy-Somlyó hegyére, amelyet a törökök nem tudnak bevenni, mert akkor még úgy gondoltam, hogy nekünk csak a törökök az ellenségeink. A történelmi események mindig érdekeltek, és később csak az ilyen tárgyú könyveket kerestem és olvastam. – Nyugdíjba vonulása után kezdett foglalkozni az erdélyi magyar emlékművek és emlékhelyek kutatásával, de ez már két évtizedes kutatómunkát takar. Hogyan látott hozzá? – A régebbi időkre nyúlik vissza. Már húszéves koromban körbejártam és megcsodáltam a nyergestetői emlékművet. Később, 1965-ben jutottam el Nagyváradra, a Sebes-Körös partján rábukkantam egy bozótban elrejtett gyönyörű emlékműre, a Szacsvay Imre vértanú emlékművére. Már akkor, ’65-ben lefényképeztem. Később egyre inkább nőtt érdeklődésem az emlékhelyek iránt. A 70-es, 80-as években jártuk Erdélyt. Az aradi vesztőhelyen belém is kötöttek, a katonaság megfenyegetett, hogy tűnjek el onnan. Kerestük a vértanúk emlékművét. Északon, a nagymajtényi síkon szintén. Bizonyos információkból tudtam, hogy van egy emlékmű ott, ahol 1711-ben II Rákóczi Ferenc serege letette a fegyvert. Folyamatosan foglalkoztatott a gondolat, hogy az emlékhelyeket mind fel kell kutatni. Inkább a szabadságom idején értem rá, de olyankor mindig ezzel foglalkoztam. Útiterveket készítettem magunknak, egyfajta kalauzt, hogy milyen történelmi helyszíneket érdemes felkeresnünk valahányszor a családdal útnak indultunk. – Nyugdíjba vonulása után nyilván jobban ráért, hogyan kezdte el a munka érdemi részét? – Akkor mélyültem el jobban ebben a tevékenységben. Több időm volt az emlékhelyek felderítésére, kutatására. Megvásároltam a szakirodalmat vagy könyvtárban kutattam fel, hogy mit lehet tudni a történelmi emlékhelyekről. Igyekeztem minél több történelmi eseménynek utánajárni. Engem kimondottan ezek érdekeltek, az építészet és a képzőművészet történelmét már megírta mindenki. Az eseményekről is írtak a történészek, de egy-egy eseményről sok száz oldalt. Én azt leírtam két-három oldalban, egyszerűen, tömören. A mai ember felgyorsult világához alkalmazkodva. – Milyen történelmi események érdekelték? – Minden. Az országgyűlésektől kezdve az ütközetekig minden érdekelt, ami olyan esemény, amely befolyásolta a magyar nemzet sorsát. Például a háromszéki önvédelmi harc folytatását is egy kis faluban határozták el, Kézdivásárhely mellett. A munkám egy párhuzamra épült: hol tévedtünk mi magyarok az évszázadok során, és milyen következményekkel jártak a tévedéseink. Őseink tévedéseit és az ellenünk elkövetett tetteket nem ismerik az emberek. Érintőlegesen néhányról tudnak, de csak felületesen. Ezért próbáltam elmélyülni ezek kutatásában, mert láttam, hogy sokan nem ismerik a háttéreseményeket. Mert minden történelmi eseménynek van háttere, ami a történelemkönyvekben nem igazán van leírva: hogy mi miért történt. – Mekkora időintervallumot ölel fel a kutatása? Összesen hány emlékművet, illetve emlékhelyet térképezett fel Erdélyben és a Partiumban? – A honfoglalás korától napjainkig valamennyi történelmi eseménnyel foglalkoztam. Lajstromot vezettem. Feljegyeztem a felkeresett emlékhelyeket. Végül eljutottam odáig, hogy összesen 350 történelmi emlékhelyet jegyeztem fel. Ami az emlékműveket illeti, azokból nincs ilyen sok, mert Trianon után az elcsatolt részeken rengeteg emlékművet leromboltak. A 70-es években a dél-erdélyi Vaskapunál lefényképeztem Hunyadi János buzogányát, az már rég nincs meg. – Hány olyan emlékműről tud, amelyet leromboltak az elmúlt száz évben? – Ahogyan emlékeszem, nagyságrendileg legalább száz emlékművet, szobrot biztosan leromboltak. Marosvásárhelyen is volt Bem-szobor, Kossuth-szobor, Rákóczi-szobor. Egy sincs meg. Még sorolhatnám. A Hunyadi János buzogánya egy négy méter magas öntöttvas buzogány volt, magyar nyelvű felirattal. Száz évig hirdette az ő dicsőségét. A rendszerváltás után, az 1990-es években, a véres marosvásárhelyi események után a környékbeli lakosság lerombolta. – Hargita megyében, Csíkszereda környékén is akadt példa emlékműrombolásra? – Errefelé nemigen volt, mert itt más viszonyok uralkodtak. A tömbmagyarság közepén nem nagyon volt lehetőség erre. Leginkább Székelyföld perifériáira volt ez jellemző. Például a Brassó melletti Hétfaluban volt egy gyönyörű emlékmű az 1848 karácsonyi tömegmészárlás emlékére. Akkor a mai Négyfalu lakosságát – Bácsfalu, Csernáton, Kürtös, Hosszúfalu – a románság elpusztította. Volt ennek egy emlékműve. 1922-ben rombolták le, de most újjáépítették, megtalálható a hosszúfalusi temető sarkában. Ezenkívül Udvarhelyszéken, Székelyszentmihályon található 1848-as emlékmű. Igaz, ezt nem rombolták le, de vérengzés ott is volt. – Úgy értsem, olyan történelmi személyiségek életrajzát kutatta, akikről korábban nem volt ismeretünk? – Körülbelül 10-15 személy lehet, akik neves, nagy gondolkodóink voltak és valamelyik kis faluban születtek. Utánuk is kutattam, hiszen egy kis falu életében az ő születésük is eseményszámba megy. Például: Domokos Pál Péter, Márton Áron, Nyirő József, Orbán Balázs. Dózsa György, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Kós Károly. Muszáj volt a nagy elődeinkről, gondolkodóinkról is lajstromot készítenem földrajzi tájegységek szerint. Amikor az ember eljut mondjuk Gelencére, akkor kell tudja, hogy ott született Jancsó Benedek. Az ő szellemi hagyatékát feldolgoztam. Az a lényeges, hogy nagy elődeinktől mit kell tanulnunk. Márton Áron is a katolikus világ kiemelkedő alakja volt, teljesen más volt, mint egy átlagos pap. Egy nagy szellem, aki életét áldozta a népéért. A könyvtárban tíz évig törzsvendég voltam. Olyan léziratokat is kutattam, amelyeket ki sem adtak. Általában Csíkszeredában mindent megtaláltam. – Meg tudja becsülni, hány kilométert utazott, amíg valamennyi emlékhelyet bejárta? – Sokat. Körülbelül 15 ezer kilométert húsz év alatt. Az utóbbi tíz esztendő sűrű volt. A feleségemmel mentünk minden nyáron. Tankolás, szálloda, tankolás, szálloda ritmusban. Érdekes emlékként megmaradt, az az eset, amikor megkerestük, hogy a mócok hol ölték meg Vasvári Pált, Petőfi Sándor egyik kebelbarátját. Persze erről tudni kellett, aztán meg azt kellett kideríteni, hogyan lehet a helyszínre jutni. Kolozsvár mellől, Gyaluból indultunk. Azt tudtam előre, hogy 50 kilométert kell menni. Egy rossz szerpentinen kellett haladni a sebességváltó második sebességét használva. Elsötétedtünk, meg kellett szállni valahol. A feleségemet az autóban hagytam és elmentem világossát keresni. Aztán eligazítottak az egyik móchoz, a szemközti hegyoldalon, ahol égett a villany és szoktak vendéget fogadni. Mit ad az Isten, a móc olyan elegáns, kicsempézett szobát adott, hogy szemünk, szánk tátva maradt. Másnap az emeletről körbefényképeztem a Nyugati-Kárpátokat. Másnap reggel autóba ültünk, meg is találtuk azt a helyet, ahol megölték Vasvárit. Ott most Avram Iancu keresztje van mellette színpaddal. Gyönyörű a hely, de Vasvári Pálnak ott már nyoma sincs. Pedig ott van ő eltemetve és még rajta kívül vagy ötszáz honvéd. Általában minden emlékhely felkeresése óriási élményt jelentett. – Összességében milyen újdonságokat tartalmaz az ön által összegyűjtött kétkötetes könyv akár szerkezeti, akár tartalmi szempontból? – Általában egy-egy nagy témáról írtak könyvet a történészek, szerkezeti szempontból azért egyedi a könyvem, mert én ezeket igyekeztem két-három oldalban, közérthetően összesűríteni. Lexikon jellege van a könyvnek, évszámokkal, adatokkal ellátva. Néhány esetben történelmi visszapillantót is kellett készítsek, hogy érthető legyen maga a történelmi kontextus. – Érdekességeket, kuriózumokat is tartalmaz a könyv? – Feltétlenül. Akadnak olyan érdekességek, amelyek az eddigi leírásokban nem szerepeltek és nincsenek a köztudatban. – Mi a célja ezzel a kétkötetes munkával? – Azt tapasztaltam, hogy információhiány jellemzi a társadalmat. Az emberek egy keveset, érintőlegesen tudnak az emlékhelyekről, de a történelmi háttéreseményeket, hogy mi miért történt nem ismerik. A magyar társadalomban két kulcsfogalomra nem szívesen figyelnek: a képmutatásra és a miértre. Mindennek van miértje, de ezt nem igazán akarják tudomásul venni. Én a miértekre kerestem a választ. Az érdekelt, hogy mi magyarok hol tévedünk. – És hol tévedtünk? – Elmúlattuk a sorsunkat. Meggyőződtem arról, hogy a főuraink valóban elmúlatták a nemzet és a haza sorsát. A 19. században, a boldog békeidőkben a zenés kávéházaknak és az operettszínházaknak állt a világ. És jött az első nagy világégés és nem figyelt oda senki, hogy mi történik körülöttünk. – Kiadót keres a könyvének, mit mondana nekik, miért érdemes kiadni az ön kötetét? – Határozottan állítom, hogy nagy hasznára lenne a pedagógustársadalomnak és az idegenforgalom, a székelyföldi és erdélyi turizmus számára pedig nélkülözhetetlen!

Kiss Előd-Gergely