Tanár, iskola- és múzeumalapító, turisztikai vállalkozó, de mindenekelőtt a gyimesbükki magyarság értékeinek őrzője. Deáky Andrással a koronavírus-járvány miatt elmaradó vendégekről, a település új vezetőségéről és a gyimesbükki Rákóczi-vár felújításáról is beszélgettünk. – Hogyan telnek a napjai, tanár úr, mivel foglalkozik mostanában? – Több mint egy éve nagyon csendes napjaim vannak. Mint ismert, vendéglátással foglalkozom, sok-sok ezer vendég kereste fel az előző években a panziómat. Van egy kéthektáros területem, ami lassan emlékparkká kezdett alakulni, hiszen számtalan olyan szobor, emlékhely van itt, amelyeket köztéren, Romániában nem lehet sajnos kiállítani. Úgy tapasztalom, még mindig bőszíti a többségi társadalmat, ha történelmünk nagyjainknak állítunk emlékművet a szülőföldünkön. – Említette, hogy elmaradt a vendégjárás az elmúlt szezonban. – Egy éve szünetel a vendéglátás. A pandémia valamennyiünkkel csúnyán elbánt, nemcsak azokkal, akik vendéglátással foglalkoznak, hanem azokkal is, akik szerettek volna idejönni. Több utazási irodával állok kapcsolatban, főleg Magyarországról. Általában egy évre előre be szokták jelenteni, hogy hány autóbusznyi vendéget küldenek. Azt gondolom, a Gyimesek világát megismerni valódi élmény az idelátogatók számára. A természeti szépségeken túl a gyimesi csángó-magyarok megőrizték a népi kultúra régies jellegét, és történelmi emlékekben is gazdag a vidék. Ezt többórás program keretében szoktam bemutatni a vendégeknek. Olyan érzéseket tapasztalnak meg az emberek, amiről nagyon nehéz beszélni. – A Gyimesek iránt belföldi turisták is érdeklődnek. Mennyire fogékony az idelátogató románság a tájegység hagyományaira, kultúrájára? – Nemcsak magyarországi vendégeket fogadok, hanem a világ minden tájára elcsángált magyarok eljönnek, akik egy-egy magyarországi látogatás után Erdélyre is kíváncsiak. A magyarság számára nyilván élmény mindaz, amit itt megtapasztalnak. Viszont érkeznek ide a magyarokon kívül Erdélyből és a Regátból is románok. Azt gondoltam, egyedül a táj kápráztatja el őket, de nem igaz. Számukra is szívesen tartok előadásokat, amelyek során bemutatom ezt a vidéket, és meglepődve tapasztaltam, milyen érdeklődéssel figyelnek és tesznek fel kérdéseket. Nyilván nem hatja meg annyira mélyen őket az, hogy itt valamikor határ volt, sőt talán bosszanthatja is őket, de azért tiszteletben tartják azt, hogy mi itthon vagyunk és ez a mi szülőföldünk. A románokon kívül érkeznek más nemzetiségűek is, például svédek, finnek, hollandok, németek. – Hogyan látja a gyimesbükki magyarság helyzetét? – A gyimesbükkiek a trianoni döntés után még egy „kis-Trianont” is átéltek, amikor a községet leszakították a tájegységről és egy román többségű megyéhez, Bákóhoz csatolták. A fő cél az volt, hogy a gyimesi csángókat minél hamarabb beolvasszák a nagy román tengerbe. Ez nem sikerült, még mindig itt vagyunk, magyarul beszélünk. A gyimesi magyarok mindig büszkén vállalták a magyarságukat. Amikor leszakították a községet Csík vármegyéről, minden iskolában, óvodában megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Én még magyarul végezhettem az elemi osztályokat, ám mikor az egyetemről hazakerültem, már mindenhol román nyelven folyt az oktatás. Román–német szakon végeztem, román katedrára helyeztek el, így román nyelvet tanítottam abban az iskolában, ahol valamikor én is tanultam. A szülők kérésére később beindítottam a magyar nyelvű fakultatív oktatást, hogy legalább írni, olvasni megtanuljanak, akik heti három órában jártak magyar órákra. Egy évig iskolaigazgató is voltam, ám Beke Györgynek adott interjúm után felbontották a munkaszerződésemet és helyettes tanárként kellett tanítanom később. Közben Kolozsváron magyar–német szakot is végeztem és németet tanítottam. A rendszerváltás után egyhangúlag választottak meg iskolaigazgatónak és sikerült a községben újraindítanom a magyar nyelvű oktatást. Gyermekkoromban még az itt élőknek mintegy 70 százaléka vallotta magát magyarnak, ez ma már csak 52 százalék. Napról napra fogy a magyarság, és a gyereklétszám is csökke, fenyegeti a magyar nyelvű iskolát is az összevonás. Itt a távolságok nagyok, félő, hogy a szülők azért adják román iskolába a gyerekeiket, hogy ne kelljen messzire utazni. De egyelőre élünk, a két egy-nyolc osztályos magyar nyelvű iskola is működik. – Hogyan áll a gyimesbükki Rákóczi-vár felújításának ügye? – Gyimesbükkből az elmúlt tíz esztendőben zarándokhelyet varázsoltunk. Mindez azzal kezdődött, hogy felújítottuk a magyar királyi állami vasutak legkeletibb, 30-as számú őrházát. Ez a kicsi bakterház most mint egy kicsi ékszer áll a Rákóczi-vár lépcsőinek tövében. Szemben pedig ott a kontumáci temető és a kápolna, amely Gyimesek völgyének első templomocskája, 1782-ben épült valószínűleg Mária Terézia pénzadományából. Ott is rendet tettünk, konzerváltuk a meglévő romokat, háborús emlékhelyet hoztunk létre azok emlékére, akik itt a hegyekben estek el. Felállítottuk az élet a hit és a nemzet kapuját a hegyoldalon. Az ezeréves határ rendbetételével számos vendéget vonzottunk ide, különösen pünkösdkor jöttek sokan. Az eddigi munka megkoronázása lett volna, ha sikerül újjáépíteni a Rákóczi-várként ismert őrtornyot. Neki is fogtunk, elkészítettük a tervrajzokat, minden részletes kis engedélyecskét megkaptunk a szakhatóságoktól, nyolc év után sikerült kicsikarni a Bákó megyei hatóságoktól az építkezési engedélyt is. Teltek-múltak a hetek, hónapok, végül sikerült vállalkozót is találni arra, hogy felépítse a várat a tervrajzoknak megfelelően. Hozzá is fogtak a munkához, éppen csak bevágták az utat a hegyoldalba, hogy az építkezési anyagot ki tudják szállítani és elkezdték kitakarítani a romokat, hogy eljuthassanak az alapokhoz. Néhány hét múlva beállított hozzám a vállalkozó, és bejelentette, hogy lejárt az építkezési engedély. A polgármesteri hivatal akkori vezetőségének nemtörődömsége, felelőtlensége, kimondhatjuk: szándékossága állt a dolog mögött. Abba kellett hagyni az építkezést. A legutóbbi helyhatósági választásokkor magyar polgármester került a székbe, és magyar alpolgármester is van, mindketten tanítványaim voltak. Egyeztettünk a várépítéssel kapcsolatban, és ígéretet kaptam tőlük, hogy mellém állnak, és folytatjuk ezt a munkát. Azt el kell mondanom: azért bonyolódtam bele ebbe a dologba ilyen szívvel-lélekkel, mert az anyagiakat is szerettem volna előteremteni. Sikerült valamennyi pénzt is összegyűjteni, több mint 40 ezer euró összegyűlt, amit a Gyimesbükkért Egyesület bankszámláján tárolunk, hogy szükség esetén felhasználhassuk. Ez a pénz természetesen nem elég a teljes építkezésre, viszont ígéreteket kaptam arra, hogy mihelyt a kezünkben lesz újra az engedély, lesznek még támogatói az ügynek. Most abban a stádiumban vagyunk, hogy minden szakhatósági engedélyt és az építkezési engedélyt is újra be kell szerezni, de nem adjuk fel. – Először lett RMDSZ-es polgármestere a községnek. Ez az esemény milyen reményekkel tölti el a gyimesbükkieket? – A község magyarságának hangulatán is érezhető az, hogy jó irányba fordultak a dolgok. Nemcsak a vár építésével kapcsolatosan, hanem kézbe vette a dolgokat. Már most több olyan változás van a községben, ami neki köszönhető. Elmondhatom, hogy a polgármester is ki szokta kérni a tanácsomat és a plébános úrral össze szoktunk ülni megvitatni a dolgokat. Hála istennek, vagyunk néhányan, akiknek szívügyünk a község sorsa. Én csak az egyik vagyok közülük. Említhetem Salamon József atyát, aki a saját bőrén tapasztalhatta meg, mit jelent csángónak lenni, hiszen lujzikalagori moldvai csángó. Ő jól tudja, hogy bennünket gyimesieket is ugyanarra a sorsra szántak, mint a moldvai csángókat: eltüntetni, beolvasztani. Igyekszünk jó irányba terelni az emberek gondolkodását, hiszen a mögém felsorakozó tömegek nélkül én sem tudtam volna megvalósítani mindazt, amit elértem az életemben.

Farkas Endre