A húsvétot megelőző időszakban segítségünkre lehet az elcsendesedésben, a lelkiek felé való fordulásban az elsőkönyves kolozsvári szerző, Bíró Ernő kötete. A döblec ára című könyvben olvasható rövid írásokat – tárcanovellákat, jegyzeteket – műfaji változatosságuk dacára közös nevezőre hozza az egyszerű, sallangmentes nyelvezet, az olykor szomorúságában is derűs cselekményszövés. – Viszonylag későn adta fejét az írásra, a közlésre. Mi késztette rá, hogy papírra vesse történeteit? – Nem tanultam, tehát nem is mesterségként jelentkezett nálam az írás, nem is kényszer szülte, hanem csak úgy, egyszerűen kikívánkozott belőlem. Hobbiként először fotózással kezdtem foglalkozni, s amikor ez már elég jól ment, önkéntes munkát vállaltam: az erdélyi katolikus templomok lefényképezését. Ennek kapcsán sokat utaztam és sok emberrel találkoztam. Ezek sokszor első találkozások, első benyomások voltak, és ilyenkor gondoltam arra, mennyire alkalmas lenne az írás arra, hogy ezekről a találkozásokról „pillanatfelvételeket” készítsek. Kezdetben a társadalom szemetét, fonákságait vettem észre és vetettem papírra. Miután láttam, hogy ma ez a trend az írótársadalomban – vagyis hogy egymást túllicitálják a savanyúban, keserűben, groteszkben –, úgy döntöttem, hogy inkább a szépet, a humorosat, a jól végződő történeteket fogom leírni, mert az olvasó a tudatalattijában igazán arra vágyik, hogy a főhős legyen pozitív, és az ügye győzelemre jusson. – Írásait olvasva nem tudtam eldönteni, hogy valós, megesett dolgokat vagy kitalált történeteket jegyzett le. Annyira életszerűek, hogy hajlok azt hinni, valamennyi önnel vagy a közvetlen környezetében élőkkel esett meg. Így van ez? – Tíz történetből kilenc a valóságban megtörtént, s mint ilyen, a történetben akár mellékszereplő voltam, akár főszereplő, akár csupán szem- és fültanú, nem kellett mást tennem, mint azt, hogy a „pillanatfelvételt” helyes szögből készítsem el, és indítsam el a maga útján járni. Ugye, sokan azt mondják, hogy a fotózásban azért nincs jelen, mert a kép megszületése pillanatától kezdve a jelenet már a múlté. Csakhogy a jó fotó mindig az időszerű és a visszaidézni érdemes múltat tartalmazza. Szerintem így van ez az írással is, ha jól választom meg a mondanivalót és élethűen öntöm szóba a megtörtént csattanót, akkor már semmit sem kell „kitalálni”, hiszen minden magától sorjázik be a toll hegye alá. – Megkapott az olvasottakban azok szellemisége: úgy keresztények, hogy kerülik a hitbuzgalmi eszmefuttatásoknak még a látszatát is, s közben annyira természetes bennük a hit, mint a levegővétel vagy egy korty víz lenyelése. Így csak az tud írni, aki éli a hitet. Mennyire része mindennapjainak a hit? – Mondhatnám azt, hogy a hitemet „örököltem”, de ez nem annyira egyszerű dolog, a vallásosságot ugyanis lehet örökölni, a hitet azonban nem. Sok fordulópontja volt az életemnek, sok nehéz helyzetet éltem át és éltem túl. A legtöbb után mindig az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon még mit nem végeztem el, mert az „őrangyalok” annyira vigyáztak rám. Életem során mindig rávezettek az égiek arra, hogy mi a következő feladatom, és arra is, hogy mit nem végeztem jól. A szolgálatra és szolgálattevésre csak rendre vezettek rá az életem eseményei. Idővel jöttem rá arra az evangéliumi igazságra, hogy „a gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy magasra helyezzék, hogy bevilágíthassa a házat”. Szívemnek kedves a talentumos példabeszéd, ez már egészen fiatalon foglalkoztatott. Mindig arra sarkallt, hogy vigyázzak, miként osztom be az időmet, mert eljön a nap, amikor a kamatról számot kell adnom, és a számadáskor senki sem lesz, aki helyettem feleljen. – A kötet fülszövegéből tudjuk, hogy Kolozsváron él, vállalkozó, hétgyermekes családapa, az Imalánc csoport vezetője. Hogyan jut ideje és ereje szülői hivatása mellett vállalt feladatainak is eleget tenni? Mikor ír? – Be kell vallanom, nem könnyű ennyi vállalt feladat mellett az írásra is időt keríteni, szerencsére a nagy családot nem egyedül vállaltam, minden munkámban szellemi és fizikai támaszom a feleségem, ő az igazi önfeláldozó a családunk oltárán, én ott csak mellékszerepeket vállalok. Az Imalánc csoport vezetése pedig küldetésem, és ezt hála istennek már kilencedik éve sikerül hétről hétre megszerveznem. Az ide beérkezett imaszándékok, a közösen végzett imafelajánlások számtalanszor szembesítettek már azzal, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”, még ha megpróbáltatásokban is részesülünk családosan vagy egyénileg, hitünk által mindig megtalálhatjuk a nehéz helyzetekből való kilábalást, ha ezt meg akarjuk tenni. – Csíkszeredában holnap délután 5 órakor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem könyvtárában szervezett találkozón ismerheti meg a közönség önt és kötetét. Másutt milyen volt a könyv fogadtatása? – Egyelőre csak szűk ismeretségi körben tettem róla említést, hogy megjelent a kötet, de úgy látom, hogy az embereknek tetszik, sok pozitív visszajelzés érkezett már. A könyv tartalma tíz év alatt született, de körülbelül másfél éve, amióta interneten is közlök, folyamatosan kapok visszajelzéseket, így az állandó kommunikáció állandó alkotásra sarkall. Itt köszönetet mondok az Erdélyi Magyarok a Világban, a Magyar Vagyok és a Magyar Irodalmi Lap internetes felületeinek azokért a lehetőségekért, amelyeket alkalmam van heti rendszerességgel használni, ugyanakkor köszöntöm az Imalánc – Imaszolgálat Erdélyben honlap minden kedves olvasóját is. Sarány István