Balázs József gyergyóalfalvi festőművészt nem szükséges bemutatni a székelyföldi olvasóknak, az alkotás és annak szeretete mellett egy másik szerepkörben is ismerhetjük: hosszú évek óta az ő vezetésével zarándokol Csíksomlyóra az alfalvi gyalogos csoport. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az alfalvi keresztalja élén ne a szalmakalapos, mindig vidám Balázs Józsefet lássuk, kezében fakereszttel, szívében pedig tengernyi alázattal gyalogolva a csíksomlyói Szűzanyához. Részletesen beszámolt Kertész László kérdéseire válaszolva a gyalogos zarándoklat kezdeti időszakáról, de kitért vezetői pozíciója kialakulására, ugyanakkor a csíksomlyói zarándoklat szellemiségéről és az évek során tapasztalt megannyi szép élményéről is beszélt. – Idén 450. éves a csíksomlyói pünkösdi búcsú, amelyhez, ha jól tudom, Alfaluhoz szorosan kötődő történet kapcsolódik... – Igen, így van. A krónikák szerint a pünkösdi búcsú 450 évvel ezelőtt, 1567-ben indult Alfaluból, amikor János Zsigmond unitárius fejedelem megpróbálta a Csík vármegyei lakosságot saját vallására téríteni. Azt írják, a fejedelem küldött egy sereget azzal a paranccsal, hogy a csíki várkapitányt fogják el, vigyék be Székelyudvarhelyre, s ott nyilvánosan akasszák fel. Az akkori alfalvi plébános, István pap meghallotta, hogy János Zsigmond mire készül, és nemcsak Alfalu, hanem a környező falvak mozgósításával elindult be Somlyóra, hogy szembenézzen a fejedelem seregével. Ott a gyermekek, az asszonyok és az öregek a templomban maradtak imádkozni, a többiek pedig felmentek a Hargitára, és ott várták az ellenséges sereget. A korabeli krónikának van erről egy nagyon szép mondata. Azt írja: „Készebbek lőnek meghalni, minthogy elszakadni ősi szent hitektől.” A csatára végül nem került sor, mert a vezérek belátták, hogy értelmetlen a testvérháború, a fejedelem serege pedig visszavonult, amit a mai napig Mária csodájának tartunk. A Hargitáról egy hírnököt küldtek vissza a templomhoz, aki már messziről – kezében nyírfaágat lengetve – jelezte, hogy nem kell menekülni. Innen származik egyébként a mai „búcsúág”, amelyet leszakítanak a zarándokok. István pap megígérte a Szűzanyának, hogy ezután minden pünkösd szombatján Csíksomlyóra vezeti Gyergyó népét búcsúra, és ennek idén már 450. éve. [caption id="attachment_50616" align="aligncenter" width="1000"] Balázs József vezeti évek óta az alfalvi keresztalját Fotó: Rácz Géza[/caption] – Akkor mondhatjuk, hogy Alfalu az első, igaz? – Alfalu mindig a legelső volt a keresztalják között, és bizony voltak viták az idők során, amikor Gyergyószentmiklós magának követelte az első helyet, mondván városként neki kell legelöl mennie. Ma már a csíksomlyói Salvator-kápolnánál kőkeresztbe vésve áll, hogy az alfalviak voltak az elsők, és a körmenet elején is mindig Alfalu megy, csakúgy, mint annak idején János Zsigmond ellen. – Hogyan emlékszik vissza az első gyalogos zarándoklataira? – A kommunizmus hozadékaként, 1949-ben letiltották a gyalogos zarándoklatot, ki mivel tudott, azzal ment búcsúra, majd 1993-ban a néhai Hajdó István gyergyószentmiklósi főesperes-plébános szervezte a rendszerváltás utáni első zarándoklatot. Mint alfalvi, minden esztendőben mentem, egy évet sem hagytam ki. Emlékszem, az első alkalommal még fogalmam nem volt hol járunk, amikor mentünk át a hegyen, a szárhegyi öregek mutatták az utat, de mivel hosszabb ideig nem mehettek, így nekik is tájékozódniuk kellett. Előrementek, visszajöttek, keresték, hogy hol is kell menni. Akkor még ott fenyőerdő volt, amit mára teljesen letaroltak. Ma már messzire ellátni onnan. – Mikor lett az alfalvi zarándokcsoport vezetője, és hogyan kapta meg ezt a tisztséget? – Meg nem tudnám mondani, hogy mikortól vezetem a csoportot. Azok közül, akikkel első évben mentem, nem jött mindenki a következő alkalommal, lassan pedig csak én voltam az, aki minden évben ment töretlenül. Így hát elfogadtak engem olyannak, mintha vezető lennék, de tulajdonképpen nem voltam az, mert mindenki magának járja a búcsút, ugyebár. Egyébként ez úgy alakulhatott ki, hogy egy idő után már tudtam, hol kell pihenni, mindenki bízott abban, hogy én tudom mit kell csinálni, kezdtek rám figyelni, és észrevettem, hogy a csoport elvárja, hogy figyeljen valakire, mivel volt, és mind a mai napig van egy egyedi szellemisége. Aztán én határoztam meg, hogy hol, mennyit pihenünk, ha pedig szállást kellett keresni, akkor én intéztem, különösen akkor, ha iskolában vagy sportteremben szállásoltak el. Az elején úgy volt, hogy egy-egy család hazavitt három-négy zarándokot, olyan is volt, hogy huszonöten háltunk egy helyen, matracokon vagy ahogy sikerült. Az is előfordult, hogy valaki a csűrt dobta fel szálláshelyként, a jenőfalvi Ferencz Andrásnál pedig még negyvenen is aludtunk. – Azt gondolnánk, hogy a zarándokok között túlnyomórészt csak idősekkel találkozunk, ennek ellenére az alfalvi csoportban minden évben szinte csak fiatalokat látunk. Mi erre a magyarázat? – Igen, ez nagyon érdekes. Máshol minden gyalogos zarándoklatra többnyire az idősebb korosztály ment, Alfaluból pedig inkább a fiatalok. Úgy gondolom, ebben volt nekem valahol szerepem, hogy tanárként könnyebben mozgósítani tudtam a fiatalságot: mentem, jöttek a fiatalok, a faluban pedig egyre inkább az lett a benyomás, hogy a gyalogos zarándoklat a fiatalok dolga, ők tudják ezt az utat megjárni, csak az a helyzet, hogy közben én is idős lettem. Hatvanharmadik éves vagyok, az elején pedig valahol a harmincas éveim végén jártam. Annak idején úgy csodáltuk, ha valaki például hatvanévesen megjárta gyalog a csíksomlyói búcsút, hogy fel is jegyeztük. – Vezetőként mit tart a legfőbb szerepének? – Figyelnem kell, hogy ha valaki gyengélkedik közülünk, akkor hozzá mérten szabjuk meg a csoport által diktált iramot. Soha nem engedtem, hogy elhagyjuk azt, aki nem tudja tartani a lépést, akkor inkább később érkeztünk meg a célunkhoz, de vele maradtunk. Egyszer egy magyarországi csoport, amely velünk tartott, sürgősen el akart érni egy vonatot, de valaki közülünk eltévedt az erdőben és meg kellett keressük. Gyorsan megtaláltuk. Egy másik alkalommal egy gyermeknek úgy megsebesült – vagy ahogy mi Alfaluban mondjuk: úgy elromlott – a lába, hogy szegény alig tudott menni. „Kell csinálni egy hordágyat. Láttátok-e az indiános filmekben hogy készítik?” – kérdeztem a jelen lévő fiúkat, nekik pedig nem kellett kétszer mondani, mogyoróágakból pillanatok alatt összeraktak egy hordágyat, a megsérült fiú pedig olyan önérzetes volt, hogy nem feküdt rá, hanem azzal a rossz lábával járta meg a búcsút. Ez a szerepem, hogy vigyázzak a közhangulatra és a zarándokokra. – Mi az, ami megváltozott az évek során? – Az első zarándoklaton – soha nem felejtem el – huszonöten voltunk, ebből öten alfalviak, s húszan borzontiak, ami főként Simó Ferenc borzonti káplánnak volt köszönhető. Évről évre nő a létszám, egyre többen megyünk, ritkán történt olyan, hogy kevesebben menjünk, mint egy évvel korábban. Már nem kevesebb, mint 250-en járunk, és nemcsak alfalviak és borzontiak, hanem gyergyószentmiklósiak és Magyarországról érkezett csoportok is velünk tartanak. Az elején nem volt szekér, hisz nem kellett hátizsák, mert mindenki házaknál volt elszállásolva. Ma már szükséges a szekér, hogy vigye a hátizsákokat, mert iskolák tornatermeiben alszunk és elengedhetetlen a hálózsák, a hátizsák. Az alfalvi Sövér István évek óta jön a lovakkal, majd csatlakozott egy csomafalvi szekér is. A csomafalviak kezdetben csak hárman-négyen jöttek, és érdekes volt, hogy visszafelé már nem gyalogoltak, csak az odavezető úton. Ma már egyre többen jönnek visszafelé is. Újfaluból évekig nem jött senki, majd csatlakozott egy Ambrus Veronika nevű lány, aki egyébként kilyénfalvi volt, később egy újfalvi lány, György Tímea is jönni kezdett. Ma már Újfaluból is jönnek öten-tízen, egyre többen vagyunk. – Az útvonalon változtattak az évek alatt? – Igyekeztünk tartani az őseink nyomvonalát. Az öregek Rákoson háltak, szombat reggel onnan – ismét rövidítve – mentek Somlyóra, majd vasárnap a nagymise után jöttek haza. Karcfalván háltak, és hétfőn reggel folytatták az utat át a hegyen Gyergyóba. Vasláb környékén van egy visszafolyó, azt ők úgy hívták, hogy Mosdó-pataka, ahol megmosdottak és átöltöztek, hogy amikor érkeznek haza, ne legyenek olyan mocskosok, mint a zarándok amilyen szokott lenni. Mi nem megyünk be első este Rákosra, hanem Karcfalvára tartunk, ahol meghálunk, majd péntek reggel indulunk tovább, délután pedig ott vagyunk Csíktaplocán. Felmegyünk és köszöntjük a Szűzanyát, misét hallgatunk, utána pedig szabad program: van, aki keresztutat imádkozik a Jézus-hágóján, mások visszamennek az iskolába lepihenni, de olyan is van, hogy Csíkszeredába mennek rokonokhoz, ismerősökhöz, és ott is alusznak. Szombaton reggel mindenki díszbe öltözik – lehetőleg népviseletbe – és megyünk fel a Nyeregbe a nagymisére. Szombat délután szabad program van, majd kötelező ott lenni a vasárnapi fél tizenegyes nagymisén, mert a mise végén meghúzzák a harangokat, az alfalvi keresztalja pedig elindul hazafelé. – Milyen a hangulata egy gyalogos zarándoklatnak? – Az emberek kint ülnek a padokon, amikor elhaladunk a férfiak leveszik a kalapot, megkínálnak vízzel, mert hát a zarándoknak az kell, a víz. A boltosok üdítőt hoznak, a falu kivonul és virágokkal várják a zarándokokat. Nagyon szép és megható is egyben, azonban nem igazán lehet elmagyarázni a hangulatát. Meg kell élni. [caption id="attachment_50618" align="aligncenter" width="755"] Balázs József: Ferences világ1994. olaj, farost, 70 X 60[/caption] – Milyen érzés megérkezni Csíksomlyóra? – Érdekes élményeink vannak ezzel kapcsolatban. Amikor elérünk Csicsón túl, már látszik a somlyói hegy, néhányan pedig bizony könnyezünk: annyira megható élmény, hogy megint sikerül ott lenni. Annyi véletlent él meg az ember, hogy már szinte meggyőződése, hogy nem véletlen, ezt pedig úgy nevezik, hogy istenélmény. Nem arról van szó, hogy hiszem-e, hogy van Isten, hanem megtapasztalom a létezését, szinte mint Tamás, amikor Jézus sebeire tette a kezét. Annyi érdekes történetem összegyűlt a huszonöt év alatt... – Melyik a legemlékezetesebb? – Pont tavaly történt. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon szükség van-e itt rám? Tényleg vezetője vagyok-e ennek a csoportnak, hisz már ugyanúgy mennének nélkülem is. Karcfalva felé mentünk át a hegyen, és volt egy ilyen kis meredek rész, alatta az út. Velünk volt egy Rácz Géza nevezetű magyarországi fotóművész, és ez jó alkalomnak bizonyult egy csoportkép készítéséhez, így hát 250-en felültünk a hegy oldalára. Néhány gyermek kiment az oldalban, megmozgattak valami köveket, egy kétkilós nagy kő pedig elindult lefelé, és 250 ember közül pont az én hátamon csattant. Felálltam, és alig kaptam levegőt, akár a hátgerincemet is eltörhette volna, ha pedig egy tenyérnyivel fennebb jön, úgy nyakon üt, hogy helyben meghalok. Nem lett komoly bajom, és ezt senki nem akarta elhinni. A követ eltettem, s amikor Karcfalván felérkeztünk a templomba, kitettem a szószékre, és elmondtam, hogy ez egy üzenet: „azért csattant az én hátamon, mert úgy látszik, hogy én vagyok a vezetőtök” – mondtam. Ha bárki más hátán csattan, egyéni üzenetnek lehetett volna tekinteni, így viszont mindenkinek szólt: „Ne féljetek, hisz még ez a kő sem árt, ha Mária kötényében zarándokoltok” – jött át az üzenet. A rettentően fájós lábad éjszakáról reggelre virradóra meggyógyul, eszedbe jut, hogy már biztosan nem tudsz búcsús jelvényt vásárolni, egy asszony pedig neked ajándékoz egyet, ami „Mária ajándéka”. Bizonytalanok vagyunk egy olyan útelágazásnál, ahol alig járnak, hirtelen pedig megjelenik egy autó és útbaigazítanak. Az asszony elejti az arany fülbevalóját, 200 ember végigtapossa a sárban, majd végül éppen a férje találja meg. Szinte bezárhatatlan az eseménysor… A moldvai csángók, vagy ahogy én hívom, a moldvai magyarok mindig vasárnap hajnalban, imádkozva várják a napfelkeltét, a Napban pedig Mária arcát és a Szentlelket látják – ez egy ősi szokás továbbvitele, és most már mi és a magyarországiak is ott várjuk a napfelkeltét vasárnap. Egyszer, amikor egy csoportot kikísértem a napfelkeltére, emlékszem, hajnali 5 órakor indultunk, és pont egy óra alatt értünk ki a Jézus-hágóján, elimádkozva a keresztutat. A moldvai magyarok végig románul imádkoztak, és amikor megérkeztünk oda a Nyeregbe, nagy csend lett, és egyszer csak énekelni kezdtek magyarul. Olyan véletlenek történnek, hogy megijedünk, érdemes lenne könyvet írni mindarról, ami a zarándokokkal történnek. – Tehát akkor értsem úgy, hogy ennek mindenképp van jövője, igaz? Mármint a gyalogos zarándoklatnak… – Hogyne lenne. Aki már elkezdett zarándokolni, biztosan nem hagyja abba addig, ameddig az egészsége engedi. Azt mondják, hogy aki kihagy egy évet, annak hiányozni kezd. A fiatalok, látva a többszörös zarándokok lelkesedését, kedvet kapnak hozzá, aki pedig bármilyen okból nem tudja folytatni, úgy beszél róla, hogy aki képes rá, biztosan megpróbálja. Mindig azt mondom, hogy jár a gyalogos zarándoklattal egy olyan élmény, amit semmi más nem tud pótolni, nem lehet helyettesíteni. Ma már sokan divatot is űznek a zarándoklatból, de ez nem feltétlenül baj – változnak az idők, és ha nem is az igazi cél miatt, hanem üzleti okból teszik, nem számít, mert a végén találkozik a Szűzanyával, és nem hagyja abba. A másik pedig, hogy ilyen jövő-menő rendszerek biztosan nem fogják tudni megakadályozni.