A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásaiból ismert András Orsolya népdalénekes az egyik legrangosabb magyar díjat kapta nemrégiben: magyar népművészet és közművelődés kategóriában kiemelkedő tevékenységéért Junior Prima díjban részesült. – Hogyan fogadta a jelölést, illetve azt, hogy tíz más fiatal szakemberrel együtt Ön kapta a díjat? – Mindenekelőtt megtisztelőnek éreztem, azonban legelőször magáról az eredményről kaptam a hírt. A díjra való jelölésről nem tudtam, számomra is igen nagy meglepetés volt. Örömmel töltöttek el a díjátadón hallott, majd a médiában is megjelentetett értékelési szempontok, miszerint azokat a harminc év alatti fiatalokat díjazzák, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a tevékenységi területükön. Biztatást és ösztönzést szeretnének a díj által adni, megerősíteni a fiatalokban azt, hogy érdemes dolgozni, jól teljesíteni, jók között a legjobbnak lenni. A díj támogatóinak célja a magyar értelmiség szellemi eredményeinek megőrzése, a hazai művészet és kultúra fejlesztésének erősítése. – A díjátadóról beszámoló sajtóhírek szerint „fontos szempont volt a döntésnél, hogy az alkotótevékenységen kívül melyik jelölt fordít nagy hangsúlyt arra, hogy saját területén a fiatalokat is képezze, tudását átadva hozzájáruljon az adott hagyomány, mesterség fennmaradásához”. Míg itthon tevékenykedett, gyakran oktatóként is megfordult olyan helyeken, ahol a népi kultúra értékeit adják át, főként a fiataloknak, de nem csak. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatójaként is sikerült folytatni ezt a munkát? – Budapestre költözve eleinte nem találtam a helyemet, túl nagy volt a sodrás, az ingerek, az új dolgokhoz való alkalmazkodás. A kavalkád eleinte kissé elrettentett, így főként a tanulásra összpontosítottam és egyfajta visszahúzódottabb megfigyelésbe kezdtem. Fél év után volt az első felkérésem egy fellépésre, melyet egyre több alkalmi oktatás, népzenei koncert, táncházakban és iskolákban való zenélés követett. A tér kitágult, a lehetőségek száma és az érdeklődők köre is megsokszorozódott, a baráti kapcsolatok és ismeretségi körök gyarapodása is nagyban segített a népi kultúra értékeinek közvetítésében. A jó visszajelzések által tudtam töltekezni és előrehaladni tanulmányaim és budapesti létem során. Úgy érzem, hogy sikerült folytatni a munkát abban a szellemiségben, amit itthonról vittem magammal, hamuban sült pogácsaként. – Kisgyerek kora óta népzenészek, néptáncosok közt sürög-forog, gyakorlatilag a színpadon és a kulisszákban nőtt fel, belenevelkedett a népi kultúra színpadi megjelenítésébe. Ez, gondolom, meghatározta érdeklődési körét, de előnyt vagy hátrányt jelentett Önnek szakmai kiteljesedésében? – Szüleim sokszor nem volt, akire hagyjanak, így mindenhova vittek magukkal. Amíg ők tanítottak a táncházakban, felléptek az előadásokon, szervezték a különböző népzenével-néptánccal kapcsolatos eseményeket, addig én valahol a közelben voltam. Hallottam a különböző tájegységek zenéit, láttam a hozzájuk kapcsolódó táncokat, megtanultam, hogy melyik viseletdarab hová való és megfigyelhettem a zenészeket muzsikálás közben. Gyakran aludtam öltözőkben, színpad melletti székeken, táncházak padjain, így álmomban is hallhattam a dallamokat és a ritmusokat, így ezek könnyedén belém ivódtak. Szüleim és környezetem felfigyelt arra, hogy az „előzetes kiképzés” hozadékaként sok népdalt megtanultam, így már gyerekként színpadra kerültem egy-egy rövid népdalcsokorral, míg a többiek átöltöztek egyik műsorszámból a másikba. Belenevelődtem ebbe az életvitelbe és érdeklődési körbe, aminek, mint mindennek, van hátránya is, de véleményem szerint több az előnye. A szakmai kiteljesedésemben mindezek a javamat szolgálták, hiszem a színpadi tapasztalat és a népzenék közötti tájékozódás mellett szívósságra, találékonyságra neveltek. – Az együttesnél megkapta az alapokat a népi kultúra műveléséhez, továbbadásához. Mit jelentett Önnek a Zeneakadémia ilyen téren: A tananyagon kívül mi az, amit ott elsajátított? – A Zeneakadémia Népzene Tanszékén, a tananyag elsajátításán kívül meg kellett tanulnom gyakorolni. Rálátást kaptam arra, hogy a kultúránk átadásának mennyire gazdag és változatos tárháza, előadási színterei, lehetőségei vannak. Belekóstolhattam abba, hogy egy adott témát hány színben lehet feltüntetni, milyen módszerekkel lehet azt különböző korosztályoknak előadni, megtanítani. Sikerült belelátnom abba is, hogy – ha szabad ilyet mondanom – Magyarországon az emberek kissé másként gondolkodnak, másként fogalmaznak, közölnek dolgokat, mint ahogy én azt tanultam, megszoktam. Igyekeznem kellett megérteni és megtanulni a gondolkodásukat, alkalmazkodni az új és egyben nagyobb környezethez. – Hogyan találta fel magát a Zeneakadémián? Milyen a viszonya az oktatókkal – néhányukat régebbről ismerte, az együttessel végzett közös munka révén került kapcsolatba velük? – A Hargita együttessel végzett munkám valóban adott lehetőséget arra, hogy kezdjem megismerni a szakma „nagyjait”, de ez mindössze azt jelentette, hogy inkább én ismertem őket, mintsem ők engem… Második próbálkozásra sikerült a Zeneakadémia mércéjének megfelelni. Bejutásom után egy hozzám hasonlóan, szintén határon túlról érkező osztálytársammal kerültem jó barátságba, így ketten könnyebben feltaláltuk magunkat. Bemutattuk egymást az ismeretségi köreinknek, együtt tanultunk és segítettük egymást. Én sok hiányossággal érkeztem az egyetemre, amit a lehető leggyorsabban pótolnom kellett. Ezt tanáraim jelezték is számomra, így már nemcsak az anyagtanulás és felzárkózás volt a tét, hanem a bizalom is. Úgy éreztem, hogyha ők esélyt adtak, és ezáltal bizalommal vannak irántam, akkor ezt nagyon komolyan kell vennem. Látták rajtam az igyekezetet és mindenben a segítségemre voltak. Volt, aki utólag elmondta, nem hitt abban, hogy meg fogom csinálni. Ahogy teltek az évek, néhány tanárommal baráti kapcsolatba kerültem, ami arra sarkallt és ösztönöz a mai napig is, hogy a lehető legjobban végezzem a dolgomat. – A térség egyik legjobb hangú népdalénekeseként tartják számon. Tanulmányai befejeztével ezen a pályán kíván tevékenykedni, vagy más felé – oktatás, kutatás felé – tájékozódik? – A népdaléneklés, muzsikálás, valamint az oktatás és kutatás nem zárja ki egymást, ugyanazon pályának a részét képezik.Én jelenleg mind a négy területen szárnypróbálgató vagyok. Igyekszem tudatosan összekötni néhányukat, egyiket a másik segítségére rendelni. Nem tervezek olyan pályára orientálódni, aminek nincs kapcsolata a népi kultúrával. Néha, ha túlfeszülnek a fonalak, akkor el szoktam játszani a szakács, vendéglátó vagy rendezvényszervező szakmák gondolatával, de ezek általában csak egy-két napig tartanak. – Mik a további tervei? – Amikor eldöntöttem a budapesti Zeneakadémiára való jelentkezésemet, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a hároméves alapképzés befejezése után hazaköltözzek. Másodéves voltam, amikor átjelentkeztem kétszakos képzésre, ami meghosszabbította a tanulmányaimat plusz 4 évvel. Családom biztatott a dupla szak és egyben a mesterképzés elvégzésére, mondván, hogy tanulmányaim végeztével, hazatérve még jobban át fogom látni a dolgokat, több területen hasznosíthatom tudásomat, segítségére lehetek az Hargita együttesnek, az otthoni kulturális életnek, a hagyományos népi kultúra oktatásának. Sokaktól hallottam, hogy szakemberekre mindig szükség van és lesz. Úgy igazítottam magyarországi tevékenységemet és dolgaimat is, hogy én haza fogok költözni. Nem kerestem elhelyezkedési lehetőségeket, nem tapostam ösvényeket egy számomra alkalmas állás irányába. Még a párkapcsolatomba – azóta már házasságomban – is meg volt beszélve a szülőföldre való visszatérés. Bár a médiából azt hallom, hogy Székelyföld harcol azért, hogy fiataljai ne menjenek külföldre, vigyék haza a tudást és fordítsák annak fejlődésére, mégis azt kell tapasztalnom, hogy ennek érdekében nincs „hazahúzó” kulturális stratégia. Az a vezércsillag, aminek a fényét évekig követtem kitűzött célként – a szülőföldre való hazatérés, tudáskamatoztatás – jelenleg nem megvalósítható. Értékes kulturális intézményeinknél inkább leépítések, mintsem munkahelyteremtés történt. Ezeknek fényében Magyarországon kezdtem elhelyezkedni, berendezkedni. Utolsó éves tanulmányaim mellett, tanítok, férjemmel, Mihó Attilával gyakran koncertezünk, kurzusokat, továbbképzéseket tartunk, néptáncegyüttesekkel dolgozunk. Készülünk népzenei oktatási segédanyagok kiadására és jelenleg is együtt dolgozunk a Hargita együttessel egy új előadásuk zenei rendezőiként. Igyekszünk minden lehetőséget megragadni, ami az együttessel való közös együttműködésünket eredményezheti. – Szakmai téren milyen az édesapjával – András Mihály együttes-vezetővel – a kapcsolata? A munka során apa–lánya viszony, vagy az együttesvezető–együttestag viszony érvényesül? – Az együttessel folyatott munkám során – akár táncosként, akár énekesként, zenészként vagy éppen a szervezésbe besegítve – a vezető és alkalmazott viszony működött közöttünk. Amíg állandó tagja voltam a csapatnak, hónapok teltek el, hogy munkaidőben alig találkoztunk, mindenki a saját feladatait végezte. A munkaidő befejezte után pedig igyekeztünk nem beszélni a benti éltről, hogy ne ebből álljon a családi életünk. Emlékszem, hogy az együtteshez való táncos felvételi ötletemről nem is tudott, egyszerűen csak jelentkeztem a vizsgára. Édesapám kiskorom óta a szakmai mentorom, a kritikusom, az „edzőm”. Több szakmai szigort kaptam tőle, mint dicséretet. Számomra az ő véleménye a leghitelesebb, az ő mércéje a valami. Nem azért, mert ő Édesapám, hanem mert szakmailag szerteágazó a tudása, van tapasztalata és rálátása, jó ízlése. Azonnal kiszúrja például az általam énekelt népda­lok stílusjegyeinek jelenlétét, avagy hiányát, azok hangi és érzelmi megszólaltatásának helyességét, színpadi megjelenésemnek milyenségét, képességeim határait.

Sarány István