„Tetszett hallani a csíksomlyói búcsúról? Na, azt valamikor az alfalviak kezdték el” – részletezte az egyik gyermek egy Bécsben élő idős magyar bácsinak, aki arról érdeklődött, hogy honnan érkeztünk. Nemcsak neki okozott élményt a Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület táncosainak, a Lenvirágoknak a jelenléte, hanem mindenkinek, aki ott volt az alfalviak táncprodukcióinál. Az osztrákoktól kezdve az indiaiakon át a kínaiakig mindenki ujjongott, néhányan pedig még ki is mondták a szót, amelyet Bécs biztosan megtanult: Alfalu. Megtiszteltetés volt részt venni a Szent István-napi ünnepen – élmény volt a gyermekeknek, a pedagógusoknak, és egy húszas éveit rugdosó újságírónak, aki most már végképp megértette a népzene és néptánc varázsát, annak közösség-, sőt családformáló erejét. [caption id="attachment_76219" align="aligncenter" width="2592"] Csoportkép a Schönbrunn-kastély előtt. Múltidézés fotók: Kertész László[/caption] Igazán örültem, amikor az alfalvi Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület elnöke, Hunyadi Irén megkeresett, hogy elkísérjem őket a bécsi Szent István-napi ünnepre. Biztos voltam benne, hogy élménnyel gazdagodok, hisz a hasonló utaknál nagyjából utolsó helyre tevődik a munka fogalma, a dolgom mindössze annyi, hogy magamba szívjam mindazt a szépet s jót, amit tapasztalok. Mindezt sikeresen teljesítettem, és igaz, hogy a gyermekeknek azt ígértem, hogy közben kérdezősködni fogok tőlük, egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy teljesen fölösleges: úgy kaptam leckét a Lenvirágoktól, hogy ők szerintem észre sem vették. Lecke a közösségről, a fegyelemről, a munkabírásról és Isten szeretetéről. Huszonegy gyermekkel és pedagógusaikkal vágtunk neki a hosszú útnak, ha pedig lehetne, akkor most külön-külön, személyesen köszönném meg mindnyájuknak az életre szóló ajándékot. Leleményes a székely „Érdekes egy hely ez a Bécs. Itt a fiatalok s az idősek is rollerrel járnak” – jegyezte meg érkezésünkkor a csapat egyik legfiatalabb tagja, Kis Bernát, akit nyugodtan nevezhetünk a hangulatfelelősnek, hisz mondandójával sokszor jókedvre derített minket. A vendégszeretetet rögtön éreztük, hisz mint megtudtam, vendéglátóink – az élen Simon Ferenc esperes-főlelkésszel – díjmentesen biztosították számunkra a szállást, Dobos Mária, Dobos Alpár és Dobos Zsolt pedig önkéntesen koordinált bennünket az ott-tartózkodásunk alatt. Érkezésünk délutánján a városnézés mellett voksoltunk, utunk pedig természetesen a Práter parkba vezetett, ahol nemcsak a gyermeknek, hanem a felnőttnek is kikapcsolódást nyújt. „Egyszer, itt aztán van élet, hé...” – hangzott el, és valóban, itt minden megvolt, amit beleképzelhetünk egy vidámparkba. Jól éreztük magunkat, felhőszakadással azonban kevésbé számoltunk, így történt, hogy a Stephansplatzon, vagyis a Szent István téren, jó sok gyaloglás után megrekedtünk. Azt mondják, hogy a székely leleményes, ott pedig a lehető leghamarabb elő kellett szedni ezt a tulajdonságot, hisz szürkülödött, és cseppet sem úgy tűnt, hogy az égi áldás alább akarna hagyni. Esőkabátot a közelben nem lehetett kapni, az ernyő drága volt, így szemeteszsákokat vásároltunk, néhány pillanat alatt pedig olyan esőkabát lett belőlük, hogy a márkát is nyugodtan rá lehetett volna nyomtatni. Zöld szemeteszsákban vonultunk vissza a szálláshelyre, útközben pedig ha mosolyogtak, akkor visszamosolyogtunk, ha pedig fotózták a „zöld menetet”, akkor ahhoz vágtunk jó képet. [caption id="attachment_76243" align="aligncenter" width="4160"] Indulás a Szent István-dómhoz. Ünnep[/caption] Énekelve róttuk Bécs utcáit Izgalommal zajlott a készülődés a Szent István-napi ünnepség reggelén, elmondásuk szerint azonban nem voltak idegesek a gyermekek, hisz „ugyanazt kell tenni, amit máskor: énekelni, táncolni, örülni, ezt az örömöt pedig másoknak is átadni a produkció által.” Székely ruhában, énekelve vágtak neki a Szent István-dóm felé vezető útnak, a bécsiek közül pedig sokan jelezték, hogy tetszik nekik, amit látnak: integettek az erkélyekről, fényképeztek, dudáltak az autók. Csengett a népdal menet közben, így aki értett minket, azt is megtudhatta, hogy „Alfaluban sütik a jó kenyeret...”, arról pedig végképp megbizonyosodhatott mindenki, hogy a székelyt nem gyenge fából faragták. Nagyjából 1,5–2 kilométert gyalogoltunk, amikor az egyik fiú lábfájdalmakra panaszkodott, oka pedig egyértelműen a csizma volt, amelyről mindannyian tudjuk, hogy nem a kényelméről híres, főleg ha sokat kell gyalogolni. Gond egy szál se – a csizma lekerült, a fiatalember pedig zokniban folytatta az utat, az már pedig csak hab volt a tortán, hogy visszafelé a főlelkész papucsában róhatta a kilométereket. A Kárpát-medence minden szegletéből érkeztek magyarok az eseményre, így több mint húsz másik hagyományőrző csoporttal közösen vonultak az alfalviak a Szent István-dómba, hogy részt vegyenek a Molnár Ottó grazi lelkész által celebrált ünnepi szentmisén. A szertartást követően a Bécsi Magyar Katolikus Egyház ezúttal is megszervezte a Magyar Néptánc Ünnepét, ahol az összes csoport fellépett, az alfalviak mellett pedig az udvarhelyiekről se feledkezzünk meg, hisz mindkét Hargita megyei csapatot vastapssal jutalmazták a jelenlévők. Simon Ferenc atya érdeklődésemre kifejtette, hogy a kilencvenes évek elején, elődje kezdett hagyományőrző csoportokat hívni a magyarlakta településekről, idén pedig úgy döntöttek, hogy Erdélyből, az alfalvi Lenvirágok is meghívást kapnak a rangos eseményre. Másnap a Német Lovagrend Templomában vettünk részt szentmisén, amelyet követően ismét megcsillogtatták tánctudásukat a gyermekek: nagy népszerűségnek örvendett a Formák és ritmusok elnevezésű, Karda László által koreografált néptáncelőadás, amely szintén sokakat odavonzott az utcáról. [caption id="attachment_76220" align="aligncenter" width="4160"] Sokan megtekintették az alfalviak táncát. Kuriózum[/caption] Visszavárják az alfalviakat Fokozva az élményeket, a Schönbrunn-kastélyt is meglátogattuk, ahol a falakból is árad a történelem, hazafelé pedig majdnem teljes napot töltöttünk el Alfalu testvértelepülésén, Hajdúböszörményben, ahol szintén kikapcsolódhattunk, Ulics Tibornak köszönhetően pedig ott sem volt lehetőségünk eltévedni. Számomra ott főként a Kertész László Városi Könyvtár felirat okozott kellemes meglepetést, a rendezett, barátságos kisváros képéről nem is beszélve. A hagyományőrző egyesület mindenkinek hálás, aki hozzájárult az út sikerességéhez: köszönik a támogatást a Bécsi Magyar Katolikus Egyháznak, az alfalvi önkormányzatnak és közbirtokosságnak, a szülőknek, kiemelve Vargyas Hajnalkát, aki nagyon sokat tesz az egyesület működéséért, Kis Lorándot, Vargyas Csabát és Kiss Istvánt, ugyanakkor Gál Adélt, aki a Lenvirágok-táblát biztosította. Mindannyiunknak élményként szolgált az utazás, az alfalviak pedig a jövő évi ünnepségre is meghívást kaptak, hogy ismét magukkal vigyék és megmutassák a birtokukban lévő csodát. Kertész László