Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Még nem ismertem közelebbről, de már irigykedtem a laptopjára. A múlt század kilencvenes éveinek az elején jelentek meg mifelénk, amikor én még egy nagy floppys-kis floppys, talán ötszáz MB-os számítógépnek örvendtem kimondhatatlanul és nagy lelkesen a DOS-ban is elmélyültem, hogy valamiképpen tudjak belemászni a gépbe, hogyha éppen a kétségbeesés szélére kergetett a meglehetősen gyakran lefagyó Windows. Baracs Dénes (1937) viszont roppant elegánsan, a különböző RMDSZ-kongresszusokon vagy más összejöveteleken egyszerűen rákapcsolta csodás kis gépét a telefonhálózatra és örökmozgó bukaresti tudósítóként máris küldte az anyagait a Magyar Távirati Irodának. És kitartóan fényképezett, nem csupán portrékat, hanem Csíkban és másutt majd mindent, ami érdekesnek és értékesnek tűnt számára, hogy fotói majd gazdagítsák az MTI fotótárát. A hírügynökségi tudósító az olvasó, rádióhallgató, tévénéző számára névtelen, ám a szakma szürke eminenciása, hiszen száraz, szikár, tényszerű írásai hírügynökségének kommunikációs termékeként majd szétterülnek országon-világon, és akár egyetlen félreközölt, vagy más hangsúllyal megírt információ, egy politikai diskurzusból rosszul kiragadott idézet is láncreakciókat válthat ki. Baracs Dénes azonban nem a román fővárosban kezdte a szakmát, addig már bejárta a világ nyugati és keleti felét, és talán ellentételezésként vándorlásai színhelyéről színes írásokat is közölt jó néhány, addig megjelent könyvében vagy éppen az akkori bukaresti A Hét-ben és más lapokban. Ezekből gyűjtötte össze könyvének anyagát és fotóiból a Kriterionnál kiállítást is megnyitottam. A zsiráf is kíváncsi – ha jól emlékszem, ezzel a mottóval mutatta be felvételeit, én pedig arra biztattam főként a fiatalokat, hogy legyenek mindig kíváncsiak, mert a kíváncsiság viszi előre a világot. Hogy hová? – az már más kérdés. Most, amikor a nyugat-európai világot három M-re – Macron, Merkel, migráns – leszűkítő hivatalos magyarországi hírközlés időszakában újra fellapozom a könyvét, újra megdöbbent az a színes világ, amely ott kavarog szövegeiben, és egyértelmű, hogy az a huszonegyedik században sem tűnt el. A sokat tapasztalt tudósító könyvének előszavában leírta a következő mondatot: „A politikában nincsenek barátságok, csak érdekek. Nincs hála, csak számítás.” Soha ne feledjük, amikor elrejtőzünk a magunk álhírekkel is megtűzdelt Facebook-buborékainkban. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1998 Szerkesztő: Kozma Mária. Műszaki szerkesztő: Tőzsér László, Borítóterv: Ádám Gyula)

Székedi Ferenc