A Székelyföldi Lovas Ünnep forgatagában a kézművessátrak egyikében Ambrus Attila, a Viszkisként elhíresült bankrabló mosolygott az arrajárókra kerámiabokályai, teás- és kávéscsészéi, vázái mögül. Kedvesen szóba elegyedett mindenkivel, fotózkodott is azokkal, aki ezt kérték, portékái mellé pedig szakszerű használati utasítást adott. Örömmel dedikálta könyvét annak, aki inkább ezt szerette volna, de autogrammot is osztogatott a pironkodó lánykáknak. Bankrablói múltjáról, gelencsérkedő jelenéről beszélgettük egy dedikálás és egy eladás között. [caption id="attachment_35795" align="aligncenter" width="1000"] fotó: Jánossy Alíz[/caption] – Ambrus Attila, a viszkis bankrabló, aki jó útra tért és kerámiatárgyakat árul… – Az rendben van, hogy Ambrus Attila meg a viszkis bankrabló, a jó útra térés viszont vitatható, erről beszéljünk majd húsz év múlva – ha még élünk –, mert akkor valóban elbírálható. Egyelőre az van, hogy a múltamat lezártam, de akár azt is mondhatnám, hogy a banki szektorból nyugdíjba vonultam, és igen, az is igaz, hogy jelenleg gelencsérkedem, azaz agyagból készítek tárgyakat, és azt próbálom értékesíteni. – Hogy került Gyergyószent­miklósra, a Székelyföldi Lovas Ünnepre? – Bajkó Tibor és Ildikó meghívásának tettem eleget, akikkel a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Maksán szervezett Székely Vágtán találkoztam. Ott is kint voltam, árultam, és ott vetődött fel annak az ötlete, hogy Gyergyószentmiklósra is eljöhetnék a lovas ünnepségre. Boldogan tettem eleget a felkérésnek, nagyon örülök, hogy egy ilyen színvonalas rendezvényen lehetek jelen. – Kezdjük az elején: hogyan lesz valakiből bankrabló? – Jó kérdés, de ez a dolog sokkal összetettebb annál, hogy egy rövid válasszal el lehetne intézni. Először is az nem életcél, hogy valaki bankrabló legyen, mert az egy primitív dolog, hogy bemész a bankba, ráfogod valakire a fegyvert, és azt mondod: ide a lóvét! Azt is kell tudni rólam, hogy abban az időben játékfüggő voltam, mindig kerestem az izgalmakat, és a bankrablás is egyfajta izgalmi állapotot teremt. De amellett, hogy félig körbeutaztam a világot, rengeteg pénzt elszórtam a kaszinókban, és ehhez is egyre több pénz kellett. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy gyerekkoromban meglehetősen szerény körülmények közepette éltünk, és azt gondoltam, hogy pénzzel mindent meg tudok venni, akár autót, akár utazást, szerelmet vagy nőt. Ez nem azt jelenti, hogy a lányokra akarnám verni a balhét. Hozzátartozik a történethez a megfelelési kényszer is, anyagias társadalomban élünk, akkor vagy valaki, ha pénzed van. Azt gondoltam, ha onnan veszek el keveset, ahol egyébként is sok van, nem lehet nagy baj belőle. Na jó, aztán rájöttem arra, hogy a pénz nem boldogít, de akkor már késő volt. – Nem lehetett leállni? Nem lehetett megelégedni bizonyos összeggel, ami elég lett volna a jólétéhez? – Nem. Alapvetően maximalista ember vagyok, szeretek mindent jól csinálni, ahogy nem lehet félig szeretkezni, úgy nem lehet egy bankot sem félig kirabolni. Ebben a műfajban nincs leállás, itt az van, hogy beleállsz egy mókuskerékbe, ami lendít tovább, nincs kiszállás. Csak két lehetőség van, vagy lelőnek – mert ez is benne van a pakliban –, vagy elfognak és lesittelnek, középút nincs. Tudtam azt, hogy egy napon „bemérnek”, mert a kisembert mindig elfogják, akik milliárdokat lopnak vagy sikkasztanak, azokat nem. Ezekhez képest én egy pici káposztatolvaj vagyok, de nem is ez a lényeg, hanem a kettős mérce, amivel ezt a helyzetet az igazságszolgáltatás kezeli Magyarországon, de gondolom, Romániában sincs ez másként. – Úgy gondolja, hogy túl nagy büntetést szabtak ki önre? – Nézze, úgy gondolom, ha valaki lop, csal, annak bűnhődnie kell, a bankrablásért büntetés jár. Tizenhét év viszont nagyon hosszú idő, ebből tizenhármat töltöttem le, és itt jön be a kettős mérce, amit már említettem. Azóta törvénybírókkal is beszéltem, és úgy gondolom, pontosabban tudom, hogy példát akartak statuálni. Volt olyan rabtársam a börtönben, akit gyilkosságért varrtak be, utánam jött be, és előttem szabadult. Én nem öltem, a bankba pénzért mentem be, nem azért, hogy valakit bántsak, annak ellenére, hogy mindig fegyver volt nálam. Azt gondolom, hogy kapóra jött egy székely legény, akinek példáján keresztül meg lehetett mutatni: így jár az, aki bankot rabol. – Járt azóta bankban? – Igen, egyszer, és az összes riasztó „beindult” a nevem hallatán, a biztonsági ember fél órán át keringett körülöttem. Mondtam, nyugi, nem helyeztem magam szolgálatba, civilben vagyok itt, a banki szektorból rég nyugdíjaztam magam, de tény, hogy a jelenlétem is nagy riadalmat keltett, sőt a lakcímemet is pontosan tudták. Benne vagyok a rendszerben, szerintem a telefonomat is lehallgatják a mai napig, viszont nincs bankszámlám, és semmi közöm a bankokhoz azóta sem. – Ha jól tudom, a Viszkis nevet azért kapta, mert bankrablás előtt mindig viszkit ivott. Mihez kellett a viszki? – Hogy oldja a feszültséget. A bankrablás nem egy könnyű műfaj, iszonyatos idegfeszültséggel jár, hiszen bármi megtörténhet. Ezért a balhé előtt mindig bedobtam egy-két felest, amitől épp annyira tompult az idegesség, amennyire kellett a cselekvéshez. – Félt? – Igen, féltem. Nem attól, hogy lelőnek, s meghalok, hiszen ezzel számoltam, ezért nem volt akkoriban feleségem, gyerekem. Igazából attól féltem, nehogy elsüljön a fegyver, és valakit én sebesítsek meg, netán a halálát okozzam. Mi van például akkor, ha valaki lead egy riasztólövést, és a golyó gellert kap, és úgy talál el valakit? Magyarázkodhatnék az életem végéig, hogy tulajdonképpen nem úgy akartam. Épp ezért elég sok lőgyakorlatot végeztem, mert nekem fontos volt, hogy pontosan célozzak, ha netán lőni kell. Amikor bizonytalannak éreztem magam, hazajöttem Erdélybe, kimentem a Fitód környéki hegyekbe, hoztam lőszert, kartonokat meg mindent, ami kellett, és gyakoroltam a célba lövést, hogy ha muszáj, akkor olyan helyre célozzak, amivel harcképtelenné teszem az embert, de nem ölöm meg. – Mi lett azzal a rengeteg pénzzel, amit a bankokból elhozott? Az már egyértelmű, hogy azokhoz képest, akik milliárdokat lopnak, sikkasztanak, ön egy piti tolvaj, de azok az összegek, amiket elemelt, mégiscsak nagyok ahhoz, hogy kaszinóban verje el valaki. – Igen, ez így van, természetesen nem a kaszinókban „tapsoltam el” az összes pénzt. A rablások után rendszerint elutaztam egy lakatlan szigetre lazítani, aztán hazajöttem Erdélybe, Csíksomlyón elmentem a Babba Máriához, és eléggé szép összeget tettem a perselybe arra kérve, hogy segítsen a következő balhéban. Ez eléggé betegesen hangzik, de így volt. Az is igaz, hogy soha nem ajánlottam fel nagyobb összeget valami karitatív célra vagy egy jótékonysági szervezetnek, de a pénzt nem egyedül költöttem el. Mindig adtam másoknak is belőle, s itt most – ha megengedi – neveket nem említenék, de kaptak belőle nők, barátok, ismerősök. – Mindazonáltal, hogy rabolt, bűncselekményt követett el, sokak számára szimpatikussá vált, amolyan modern kori Rózsa Sándorként tekintenek önre. Mit gondol, miért? – Szegény Rózsa Sándor, remélem, nem forog a sírjában! Egyébként tudja, hogy itt van eltemetve Erdélyben, Szamosújváron? De kérdésére visszatérve, úgy gondolom, hogy az emberek nem hülyék, látják, mi folyik a pénzintézetekben, sokan nyögik a banki kamatok terhét, és valószínűleg a privatizációs tevékenységemre – mert ezt akkoriban így neveztem – úgy tekintenek, mint egyfajta igazságtételre. Onnan vettem el, ahol sok volt… Másrészt, a betyárbecsületben nem, de a tisztességgel végzett munkában hiszek, már ha bankarablást lehet munkának nevezni. De bankot rabolni is lehet tisztességesen… Természetesen mindez nem mentesít a bűntény alól, amit elkövettem, és amiért a rám kiszabott büntetést letöltöttem. De ez már a múlt, amit lezártam… – Igen, tudjuk, jelenleg kerámiatárgyakat készít, avagy gelencsérke­dik – ahogy ön szereti emlegetni –, ami valljuk be, marketingfogásnak sem rossz. – Nézze, amikor nekifogtam gelencsérkedni – ami a fazekasmesterséget fedi –, sokat nem gondolkodtam a marketingen, egyszerűen a börtönben, ingerszegény környezetben valamit tenni kellett, hogy jobban teljenek a hétköznapok. Egyetlen képzés indult, a hároméves fazekasképzés, hát erre iratkoztam be, és igyekeztem ebben is maximálisan jól teljesíteni, ahogy minden másban. Törekvéseimet siker koronázta, hiszen egy idő után kaptam egy műhelyt, ahol dolgozhattam, így már gyorsabban telt a tizenhárom év, amit bent töltöttem. Miután szabadultam, egyértelmű volt, hogy azt folytatom, amiben bent sikeres voltam, de jelzem, ma sehol nem tartanék, ha nem álltak volna mellettem a barátaim, ismerőseim, a támogatóim, akik mellettem voltak a börtönévek alatt és utána is. Minden, amim ma van, nekik köszönhető, ők olyan emberek, mint például a Bajkó házaspár, akik meghívtak ide. Ők hittek és hisznek bennem, miattuk szakítottam végérvényesen a múltammal, mert nekik nem okoznék csalódást semmiért sem. – Lehetett volna más is… – Igen, sok minden lehettem volna. Lehettem volna sikeres sportoló, de ebben csak a hólapát-kapusságig vittem – igyekeztem minden korongot begyűjteni, amit a kapu felé lőttek. Lehettem volna újságíró is, hiszen elvégeztem az újságíró-iskolát, de nem lettem az, mert nem szerettem az újságírókat. – Másra gondoltam: lehetett volna biztonsági szakértő például a „bankszektorban”, hiszen erre épp elég példát láttunk filmekben, de még a híradásokban is. – Ez kizárt, legalábbis a Magyarországon, de azt hiszem, az egész kelet-európai tömbben. Amerikában van ilyen, ott felhasználják a zsiványok tudását, hogy javítsák a biztonsági rendszerek hiányosságait, de nálunk ez elképzelhetetlen, mert annyira zárt világ a bankrendszer, hogy oda kívülállót nem engednek be. Pedig az éremnek két oldala van és egy pereme, én most a peremén egyensúlyozom éppen. Tudnék jó tanácsokat adni a biztonsági rendszerek megerősítésében, ismerve az érem másik oldalát, hiszen soha nem mentem be úgy egy bankba, hogy előtte ne készültem volna. Mindig pontosan tudtam, hol vannak a kamerák, mennyi időm van a riasztásig, tudtam, mikor, hol járőröznek a biztonsági emberek, hol áll a rendőrautó stb. – Könyvet is írt az életéről, Haramia címmel, ami itt Gyer­gyó­szentmiklóson is nagyon kelendő. Miért hívja fel minden kisgyermekes család figyelmét arra, hogy ez nem gyerekeknek való könyv, hiszen egy ilyen művet biztos egyik szülő sem adna gyereke kezébe? – Hogy még véletlenül se történjen meg! Ezzel a könyvvel tulajdonképpen végérvényesen lezártam a múltamat, és a benne található sztori a valóság és a képzelet keveredése. Nem olyan olvasmány, amit gyerekek, legfőképp tinédzserek olvashatnának. Az alapját a börtönnaplóm adta, ami köré kitaláltam egy történetet – itt vettem hasznát az újságírói előtanulmányaimnak. – Film is készül kalandos életéről. Hol tart jelenleg ez a film? – Most forgatják, és Antal Nimród készíti, aki erről a vidékről elszármazott fiatalember – a dédapja a csíkszépvízi temetőben nyugszik. A film költségvetése másfél milliárd forint, több mint 135 helyszínen forgatják – benne lesz a Hargita is, igaz drónfelvételről, mert igen költséges lett volna a stáb ideutaztatása – és 72 órát szántak a forgatására. Bízom benne, hogy egy sikerfilm lesz, nem olyan, amit a rokonok, barátok néznek csak meg tiszteletből, és vélhetőleg jövő év elején lesz a bemutatója. Jánossy Alíz